Ha létezik egyáltalán olyasmi, hogy jellegzetesen európai felületkezelési eljárás, akkor a dörzslakkal végzett labdás fényezés szinte bizonyosan annak nevezhető. Nem a felhasznált filmképző anyagok teszik azzá, hisz a dörzslakk-ként alkalmazott gyanták szinte kivétel nélkül Európán kívülről származnak. Nem is a lakk felhordásának módja teszi az eljárást egyedülállóvá, hisz a felületkezelő anyag sok vékony rétegben történő feldörzsölése-felkenése sem különleges, elég csak a keleti lakk feldolgozásánál alkalmazott egyik eljárásra, a dörzsölt lakk készítésére gondolni. Attól jellegzetesen európai, hogy valamikor a XVII. század végén, a XVIII. század elején, valószínűleg észak-itáliai mesterek (hogy pontosan ki vagy kik, sajnos ez esetben sem tudjuk) ismerték fel, hogy egyes szeszben oldható gyanták (sellak, szandarak, benzoé stb.) alkalmasak a rétegfelépítő lakkozási eljárások egy különleges változatával történő feldolgozásra. Rájöttek, hogy kihasználva e gyanták visszaoldhatóságát, a megfelelő felhordási módszert alkalmazva egyfajta öntökéletesítő-önsimító bevonat készíthető, egyszerű eszközökkel, hosszadalmas és körülményes csiszolás-fényesítés nélkül is. Első pillantásra ez nem tűnik valami nagy előnynek, pedig még a mai viszonyok, a rendelkezésünkre álló számos ipari csiszolóanyag mellett is az, s különösen az volt a módszer kidolgozásának idejében, mikor a hozzáférhető csiszolóanyagok választéka igencsak szűkös volt. A lakkok és fénymázak csiszolása-fényesítése korszerű eszközeinkkel is körülményes, hosszadalmas és fárasztó, a XVII.-XVIII. században elérhető növényi rostokkal és ásványi anyagokkal pedig annyira lassú és időigényes volt, hogy a fényezett bútor csak a leggazdagabbak, a főnemesség és az uralkodók számára volt elérhető. A dörzslakkos labdás fényezés kidolgozása ezt a helyzetet változtatta meg. A felületkezelés e formája oly jól bevált, hogy a XVIII. század végére, a XIX. század elejére Európában ez lett az alacsony igénybevételnek kitett bútorokon (szekrények, könyvespolcok, ágyak stb.) leggyakrabban alkalmazott felületkezelési eljárás, és e módszernek köszönhető, hogy a fényezett bútorok megjelenhettek a polgárság otthonaiban is. A világkereskedelem bővülésével, a gyarmatbirodalmak kiépülésével a fényezéshez alapanyagul szolgáló gyanták (sellak, szandarak stb.) is egyre könnyebben elérhetők, és így egyre olcsóbbak lettek, ami a XIX. század végére a dörzslakkos fényezést az egyik legelterjedtebb bútoripari felületkezelési eljárássá tette, s ez így is maradt az 1920-as évekig, a lakkszórás megjelenéséig.

Ez a rendkívüli népszerűség és földrajzilag is széleskörű elterjedtség (Európa teljes területén, az európai országok gyarmatain, valamint Észak-Amerikában) a dörzslakkos labdás fényezés két alapváltozatának számtalan helyi módját teremtette meg. Ezek a helyi változatok a felhasznált anyagok és eszközök, alkalmazott eljárások tekintetében kisebb-nagyobb mértékben eltérhetnek, de főbb vonalaikban megegyeznek. Ami itt és most ismertetésre kerül, az a dörzslakkos fényezésnek az a módja, amit e sorok írója nagyapjától látott, aki azt az 1930-as évek Magyarországán sajátította el.

A dörzslakkos labdás fényezés két, egymást kiegészítő, ugyanazon anyagokat és eszközöket igénylő lakkfelhordási eljárásból épül fel, amelyeknek sajnos nincs igazán jó elnevezése. Író ezért a nagyapjától hallott neveken, labdázásként és dörzsölésként emlegeti ezeket, bár labdázni nem csak fényezőlabdával lehet, s általában a dörzsölést is labdával végzik. No mindegy. Amire a dörzslakkos fényezéshez szükség lehet, az sellak szeszes oldata (körülbelül 30 százalékos, ami a munka során szükség szerint hígítható), tömény (legalább 92 százalékos tisztaságú) borszesz oldó- és hígítószernek, olaj a csiszoláshoz, beeresztéshez és fényezéshez (többféle olaj is használható, de erről majd kicsivel később), horzsakőliszt, tripoliföld, attapulgit, iszapolt kréta csiszoló- és töltőanyagként (hogy melyik, melyek, az a feladat függvénye), csiszolóeszközök (P400, P600 szóratszámú csiszolópapír, csiszolófa, esetleg olyan, ezeknél jóval régiesebb eszközök, mint a nemezből, állati szőrből vagy növényi rostokból készült csiszolóhengerek, horzsakő és egyéb természetes csiszolókövek), tiszta, puha, finom, szöszmentes pamutvászon és gyapotvatta vagy nyersgyapjú fényezőpárna és fényezőlabda készítéséhez, meg néhány légmentesen zárható doboz vagy üveg az épp nem használt párnák és labdák tárolására.

A dörzslakkos fényezést azelőtt legkönnyebb elrontani, mielőtt igazából hozzáfognánk: a hibák, a nem megfelelő végeredmény leggyakoribb oka a nem megfelelő lakk kiválasztása. Magasfényű bevonatokhoz jó minőségű, viaszmentes sellakoldatot érdemes használni. Ha a fényezni kívánt felület világos színű fákból (jávor, nyír, szaténfa stb.) készült, esetleg berakásokkal vagy famozaikkal díszített, akkor érdemes a lehető legvilágosabb lakkot használni, hogy a felhordott bevonat a lehető legkevésbé változtassa meg a tárgy színeit, illetve ne takarja el a díszítéseket. A természetes sellakok közül ilyen a nagyon világos sellak, melynek színe halvány borostyánsárga. Világosabb lakkoldat készítéséhez gyakran kevertek a sellakhoz majdnem teljesen színtelen szandarakgyantát, ami a bevonat keménységét is fokozza. A szandarak hozzáadásának megvannak a hátrányai is: az így készült bevonat gyorsabban öregszik, sárgul és repedezik. Amit mindenképp érdemes elkerülni, az a vegyileg fehérített "fehér sellak" (a sellak sárgás alapszínét adó eritrolaccin csak a hajszőkítésre emlékeztető durva vegyi kezeléssel távolítható el), amelynek filmje a fehérítés következtében nagyon gyorsan öregszik. Ha a lakkozni kívánt felület sötétebb fákból (diófélék, sipo, rózsafák stb.) készült, akkor általában a jellegzetes és utánozhatatlan színt és fényt adó sötétebb tónusú sellakokat érdemes alkalmazni. E sellakok közül a leggyakrabban használtak a narancsvörös és gránátvörös színezetűek. E lakkoldatok készítésénél gyakran kevertek a sellakhoz kopált, ami a bevonat keménységét fokozza. A kopállal kevert lakk azonban gyorsabban öregedik, sárgul, repedezik. Különleges hatások eléréséhez a lakkoldat jól színezhető szeszben oldódó természetes és mesterséges festőanyagokkal is: például ébenfa utánzásához használható a feketére festett sellak, vagy a mahagóniból készült viktoriánus bútorokon gyakori lilásvörös szín eléréséhez a festőbuzérral vagy sárkányvérrel megfestett sellak. A színezett sellakok nagy hátránya, hogy ibolyántúli fény hatására (energiatakarékos körték, fénycsövek fénye, erős napfény) kevés kivétellel gyorsan kifakulnak.

A bágyadt, selyemfényű, dörzsöléssel készített bevonatoknál is fontos a megfelelő lakk használata. A magasfényű bevonatok készítésével szemben itt azonban érdemes a sellakviaszt is tartalmazó (de ugyancsak jó minőségű) sellakoldatot használni, mivel a viasz csökkenti a bevonat fényét. Világosabb lakkoldat készítéséhez gyakran kevertek a dörzsölésre szánt sellakhoz is majdnem teljesen színtelen szandarakgyantát. Egyébként is gyakran próbálták a lakk fényét csökkenteni, feldolgozhatóságát javítani különféle adalékok hozzáadásával. Így gyakran kerültek a lakk-keverékbe különféle viaszok, leginkább paraffin, és olajok, általában lenolaj vagy dióolaj. Ezen adalékok hozzáadása azonban rontja a bevonati film tartósságát, gyorsítja öregedését, mivel a viasz lágyítja a bevonati filmet, az olaj pedig gyorsítja a sárgulást.

Most már tényleg ideje hozzáfogni a fényezéshez. Ehhez első lépésként a fényezőpárna készítéséhez, a fényezőlabda béléséhez használni kívánt kelmét, gyapjút, vattát át kell itatni a sellakoldattal, kicsit levegőzni hagyni, majd, mielőtt még teljesen megszáradna, elzárni egy légmentesen záródó edénybe.

A fényezés általában a felület tüzesítésével kezdődik, ami nem más, mint a fafelület olajjal történő beeresztése. Célja a fa színének élénkítése, a rajzolat kiemelése. A tüzesítés ugyan hagyományos és bevett eljárás, azonban megvannak a maga buktatói és hátrányai, ezért nem árt körültekintéssel végezni, egyes esetekben akár el is hagyni.

A tüzesítéshez hagyományosan száradó növényi olajokat, elsősorban lenolajat és dióolajat használtak. Ezen olajok nagy hátránya, hogy idővel szürkítik, sárgítják, sötétítik a fafelület színét, színeit, csökkentve a különféle faanyagok közti színbéli különbségeket, megváltoztatva ezzel a tárgy összhatását. Ebből a szempontból legrosszabb a lenolaj, amely gyorsan és erősen sárgul. Mivel ezek a nem épp kívánatos változások gyakran rövid időn belül megmutatkoznak, ezért a gond hamar nyilvánvalóvá vált az asztalosok számára. Hogy orvosolják, a XIX. századtól elkezdtek nem száradó növényi olajokat (olíva, mák), a század vége felé pedig ásványolajat használni a tüzesítéshez. Ez ugyan orvosolta a sárgulást és sötétedést, azonban cserébe okozott néhány új nehézséget. Ezek közül a legsúlyosabb, hogy a fába szívódott olaj kikezdheti a furnérozott bútorok ragasztott kötéseit, különösen, ha a furnérozáshoz vékony furnérokat és állati eredetű enyvet használtak. Mindez a hagyományos, kézzel fűrészelt 3~5 milliméter vastag falemezek használata esetén nem túl nagy kockázat, azonban a vékony (manapság általában 0,6 milliméter körüli) furnéroknál igencsak valós veszély. További hátrány, hogy a bevonati filmbe került olaj elhomályosíthatja, elszürkítheti, fénytelenné teheti a lakkot, ráadásul az elváltozás nem feltétlenül egységes.

Író meglátása szerint a komolyabb buktatók elkerülésére jó módszer tiszta, minőségi dióolaj takarékos alkalmazása, illetve a tüzesítés teljes elhagyása. Persze ez nem Szentírás, csak személyes tapasztalaton alapuló vélemény.

Tüzesítéshez az olajat ecsettel vagy ronggyal kell felhordani a fafelületre, majd a felesleges olajat azonnal vissza kell törölni szöszmentes szövetdarabbal vagy alkalmas papírtörlővel. A tüzesítést követő műveleteket még a felhordott olaj száradása előtt el kell kezdeni.

Ezen műveletekhez azonban már szükség van a fényezőpárnára vagy fényezőlabdára is. A labda kényelmesebben használható, mint a párna, azonban alakja miatt negatív élek és sarkok körül csak körülményesen alkalmazható, e helyekhez megfelelően hajtogatott fényezőpárnával könnyebb hozzáférni.

És mi a teendő, ha a tüzesítés elmaradt? Ilyen esetekben a fafelületet egy fényezőlabda vagy párna segítségével néhányszor vékonyan át kell kenni sellakkal, hosszú, egyenes mozdulatokkal. Ilyenkor nem cél különösebben vastag bevonat felhordása, csak arra van szükség, hogy a teljes fafelületet sellak borítsa. Eztán a tárgyat egy-két órán át szárítani kell. A pihentetés után a munka ugyanúgy folytatható, ahogyan az olajjal tüzesített felületeken.

Ami most következik, az a felület pórustöltése és alapozása. Pórustöltésre nem minden fafajta fényezésénél van szükség, mivel számos fafajta finom, egyenletes szövetű anyaga okán nem igényli azt. Ilyen fa például a cseresznye, jávor, éger, puszpáng, bubinga stb. Más, durvább szövetű fáknál azonban szükséges a pórustöltés, mivel a meglehetősen méretes likacsokat pusztán az alacsony szárazanyag-tartalmú sellakkal feltölteni szinte lehetetlen. Ilyen fák például a diófélék, a mahagóni, sipo, kőris, rózsafák stb. Egyes, igazán durva szövetű fákat nem is érdemes labdázással, zártpórusú felület kialakítására törekedve fényezni, mivel a nagyméretű likacsokat hagyományos anyagokkal és eljárásokkal nem lehet jól és hatékonyan feltölteni. Ilyen faanyagok például a tölgyfélék, a wenge stb. Annak eldöntésében, hogy egy adott faanyag pórustöltésével, labdázásával még van-e értelme próbálkozni, legjobban a személyes tapasztalat segíthet. A pórustöltés szükségtelen a dörzsöléssel fényezett felületeknél.

A pórustöltéshez és alapozáshoz először elő kell venni tárolóedényéből a fényezőpárnának vagy labdának szánt, sellakkal átitatott kendőt vagy megfelelő nagyságú gyapjú vagy vattadarabot. A kendőt össze kell hajtogatni párnává (például a képsoron látható módon), labda készítéséhez pedig a gyapjú vagy vattadarabot tiszta pamut- vagy lenvászonba kell csomagolni. Ezzel a párnával vagy labdával már hozzá lehet fogni a munkához.

A párnát vagy labdát szesszel kell benedvesíteni. Ehhez nem kell a párnát széthajtogatni vagy a labdát kicsomagolni: elég a szeszt kívülről a szövetre csöpögtetni. A párnának vagy labdának nedvesnek kell lennie, de csak annyira, hogy még erős nyomással se lehessen folyadékot facsarni belőle. Ha a megmunkálandó fafelület nem lett beolajozva, akkor a párna vagy labda felszínére néhány csepp olajat is adagolni kell, mert ez nélkülözhetetlen leválasztó és kenőanyagként működik a labdázás során. Ha a felület tüzesítve lett, úgy a már a fafelületen lévő olaj elégséges, és a labdát vagy párnát most nem kell beolajozni. A fényezendő felületre most egy kevés horzsakőlisztet kell hinteni (sötét színű fák esetén horzsakő helyett gyakran szoktak tripoliföldet használni, amelynek színe jobban beleolvad a faanyag színébe). A pórustöltés során az ebből a kőporból, a fafelületről lekopó falisztből és sellakból képződő pépet az áthaladó labda vagy fényezőpárna a fa likacsaiba nyomja, ahol az megköt, és fokozatosan feltölti az üregeket.

A fényezendő felületet gyors, határozott mozdulatokkal, viszonylag erős nyomással kell dörzsölni. A labdát nagyjából úgy kell mozgatni, mintha az ember végtelenül sok u betűt írna le egymásután. A labda egy pillanatra sem állhat meg a fafelületen, s ahogy a szesz szárad belőle, egyre erősebben kell a felületre nyomni. A labda bejárja az egész felületet, lassan eltömve annak likacsait. A labda szesszel történő néhányszori újranedvesítése, a felület ismételt kőporos behintése, és körülbelül 15 percnyi dörgölés után a fafelület lassan kisimul, fénytelen lesz, hasonlatos a homokfúvott üveghez. Tulajdonképp eddig a pontig tart a pórustöltés művelete, s ami eztán jön, az már az alapozás vagy alapfényezés. Finom szövetű fáknál, mivel nincs szükség pórustöltésre, a fényezés itt kezdődik.

Az alapfényezéshez a labdát vagy párnát sellakkal kell megtölteni. A sellakot sosem szabad a párna vagy labda külsejére önteni, azt mindig a labdát vagy párnát kibontva, annak belsejébe kell csöpögtetni. Ha a sellak túl tömény, úgy szeszt is kell adagolni a labdába (a helyes sorrend: előbb a szesz, aztán a sellak). Ha a megmunkálandó fafelület nem lett beolajozva, pórustöltve, akkor a párna vagy labda felszínére néhány csepp olajat is adagolni kell, mert ez nélkülözhetetlen leválasztó és kenőanyagként működik a labdázás során. A feltöltött labdát vagy párnát célszerű néhányszor egy darab gyalult deszkához vagy kézfejünk hátához ütögetni, hogy abban a lakk és szesz egyenletesen eloszoljék.

A labdával a korábbiakhoz hasonlóan kell a felületet újra és újra átdörzsölni. Ahol a labda áthalad, ott leheletvékony sellakréteget hagy hátra maga után, ami a labda ismételt áthaladásai során fokozatosan vastagszik. A labdát mindig szárazra kell dolgozni, mielőtt ismét feltöltenénk sellakkal és szesszel. A felületet időnként horzsakőliszttel (vagy tripolifölddel) kell igen takarékosan behinteni. A horzsakőliszt az alapfényezés során már nem töltőanyagként, hanem inkább finom csiszolószerként szolgál.

Amerre a labda áthalad, jól látható nyomot, ahogyan hagyományosan nevezni szokták "felhőt", húz maga után, ami annak a jele, hogy a dolgok jól alakulnak. Három-négylabdányi sellak feldolgozása után a fafelületet már viszonylag vastag és fényes sellakréteg borítja. Mivel a felhordott sellak szinte azonnal megszárad, ezért a fafelületnek érintésre száraznak kell lennie.

Ha a felületet már elég vastagon borítja a sellak, akkor ideje kissé töményebb sellakot tölteni a labdába. A labda vagy párna felszínére néha egy-két csepp olajat is adagolni kell. A labdát mindig szárazra kell dolgozni újratöltés előtt. A frissen töltött labdát csak óvatosan, enyhén szabad a felületre nyomni, de ahogy a labda lassan szárad a nyomást is növelni kell. Így a labda szinte "kivasalja" a felhordott sellakot, a felület fényes és sima lesz. A labda útját ekkor már igen látványos, szivárványos "felhő" jelzi (ami nem más, mint a felületet borító olajfilmen át elpárolgó szesz okozta természeti jelenség).

Ha a felület már kellően fényes, sima és vastagon fedett, akkor ideje befejezni az alapfényezést. Ehhez a labdát szesszel kell megtölteni, s a fafelületet addig dörgölni, míg a labda ki nem szárad. Ha minden jól sikerült, úgy mostanra a fafelület tiszta, sima és fényes, mint a tükör. A tárgyat most legalább huszonnégy órán át szárítani kell.

Szárítás után a felületet alaposan át kell vizsgálni. Az esetleges felületi hibákat és tökéletlenségeket szappanos vízzel nedvesített P600 körüli csiszolópapírral kell megcsiszolni (szárazon is lehet csiszolni, azonban a még viszonylag lágy sellak gyorsan eltömi a finom csiszolópapírokat). A szappanos vízzel takarékosan kell bánni, készítéséhez pedig nem használhatóak a különféle folyékony szappanok, mivel összetevőik oldják a sellakot. A csiszolás végeztével a felületet gondosan meg kell tisztítani és szárogatni.

Ha a felület tiszta és száraz, akkor kezdődhet a fedőfényezés. A labdába most csak szeszt kell tölteni, a fényezendő felületre horzsakőlisztet (vagy tripoliföldet) kell igen takarékosan hinteni. A labdával a korábban már megismert módon kell a felületet átdolgozni, ügyelve, hogy a labda soha ne érintse ugyanazt a felületet kétszer közvetlenül egymásután, mert a bevonat könnyen felszakadhat. Ez a szesszel (tulajdonképp a labdában maradt sellakot hígítva) végzett dörzsölés eltűnteti a korábbi csiszolás nyomait, a felület újra egyenletessé és fényessé válik, a "felhők" visszatérnek. Most már fokozatosan növelni lehet a labdában lévő sellak töménységét, s néha egy kevés olaj is kerülhet a labda talpára. Körülbelül tizenöt-húszpercnyi fényezés után a labda huzatát új, tiszta és puha pamutszövetre kell cserélni (fényezőpárna használata esetén egy új párnát kell készíteni). A felületet olaj használata nélkül kell fényezni, ami nagy figyelmet és óvatosságot kíván, mert az óvatlanul vezetett labda könnyen feltépi a lakk felületét. A labdát a felületen már nem "u betűket" róva kell járatni, hanem inkább elnyújtott nyolcasokat formázó hurkokat leírva. A felületen megjelenő felhők ekkor már haloványak és szivárványosak, mivel a felületről lassan elfogy az olaj. Ha a felület már kellően fedett és magasfényű, akkor lassan be kell fejezni a fényezést. Ehhez a labdát csak szesszel kell megtölteni, s a fafelületet addig dörgölni, míg a labda ki nem szárad. A fedőfényezés végén, ha minden jól sikerült, a felület fényes és teljesen hibátlan. A tárgyat most legalább huszonnégy órán át szárítani kell.