-Módszerek menü -Felületkezelés -Néhány fontos dolog
Főoldal.

 

Kevés olyan asztalosmunka van, amelynek végső állapota az, ahogyan a szerszámok alól kikerült. Az esetek nagyobbik részében a tárgyakat még több, a használati értéket javító és/vagy a tárgy szépségét emelő műveletnek vetik alá. E műveletek összefoglaló neve: felületkezelés. A felületkezelés során a tárgyat csiszolják, felületét nemesítik, színezik, védő bevonattal látják el.

Elméleti hátterét tekintve a felületkezelés jóval egyszerűbb és kevesebb megfontolást igénylő feladat, mint maguknak a faszerkezeteknek tervezése és készítése. A gyakorlatban azonban az alkalmazható módszerek és felhasználható anyagok sokfélesége, a gyakran egymásnak ellentmondó elvárások okán cseppet sem egyszerű feladat. Gondolni kell a felhasznált anyagok összeférhetőségére, műszaki tulajdonságaira, feldolgozhatóságának módjára. Ami azonban ennél is fontosabb: sohasem szabad szem elől téveszteni a felületkezelés műveleteinek és anyagainak egészségügyi kockázatait. E kockázatok nagyobb részt munkavédelmi, munkaegészségügyi természetűek, és a felületkezelést végző mesterembert veszélyeztetik, kisebb részt olyan egészségügyi kockázatok, melyek a kész tárgyak felhasználóit érintik.

A felületkezelés az asztalosmesterség legveszélyesebb része: első pillantásra teljesen ártalmatlannak tűnő dolgok okozhatják a legnagyobb egészségkárosodást.

A felületek csiszolása során keletkező, gyakran ráadásul túlérzékenyítő és/vagy mérgező finom por számos azonnali és hosszabb távon jelentkező szervi tünetet és betegséget okozhat, a köhögéstől és légúti megbetegedésektől az idegrendszeri zavarokig és rákig. Szerencsére a kézi munka sokkal kevesebb port képez, mint a gépi csiszolás, és nem szórja szét a rendkívül finom részecskéket atomizált felhőként, így a munkát végzőket sokkal kisebb porterhelés éri. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ne lenne érdemes és szükséges védekezni: az akác, a bükk, a wenge, a tölgy, a rózsafák, a gyöngyház és még számos anyag pora már kis mennyiségben is komoly tüneteket okozhat. Ezért érdemes a porképződéssel járó műveletek során minősített, finom porok ellen jó védelmet nyújtó (FFP2 vagy FFP3 besorolású) védőálarcot viselni.

Hasonló kockázatot hordoznak a különféle ásványi csiszoló- és töltőporok, színezékek. Ezeket rendkívül finom, lisztszerű porrá őrlik, ezért könnyen atomizálódnak és -lévén vízbarát anyagok- jól megtapadnak a bőrön és nyálkahártyákon. Azonban, mivel ezen anyagok jellemzően különféle fémek sóiból és oxidjaiból (szilícium, alumínium, vas, réz, arzén, higany stb.) állnak, távolról sem veszélytelenek (egyesek olyannyira nem, hogy az Európai Unióban be is tiltották ipari előállításukat és felhasználásukat: így járt az ólomfehér, a krómsárga, a cinóber stb.). Kézműves famunka végzésekor ezekből az anyagokból rendes használat mellett nemigen képződik szálló por, de az óvatosság -és egy jó védőálarc- sosem árt. A valódi kockázat ezen anyagok bőrre vagy nyálkahártyákra kerülése, mivel képesek a bőrön át is beszívódni. Egyes anyagok, mint az ásványi vasoxid (hematit) vagy a szénpor, ártalmatlanok, de az óvatosság sosem árt: védőkesztyű és védőszemüveg viselése kevésbé kellemetlen, mint a nehézfémmérgezés.

Az európai asztalosságban használt hagyományos filmképző anyagok -növényi és állati eredetű gyanták, mézgák, viaszok, olajok- jobbára ártalmatlanok az egészségre. Az asztalost miattuk fenyegető legfőbb veszély a rájuk különösen érzékeny személyeknél néha kialakuló túlérzékenység, ami különféle bőrgyógyászati tüneteket, pirosodást, viszketést, felhólyagzást, és más hasonló gondokat okozhat. A védekezés, ha szükséges, igen egyszerű: megfelelő védőkesztyű és zárt ruházat viselése.

A felületkezelés során használatos anyagok között a legveszélyesebbek a színező- és bevonóanyagok készítéséhez és régi bevonatok eltávolításához használt oldószerek, valamint a faanyag fehérítésére, színezésére, régi bevonatok eltávolítására használatos lúgok és savak. A hagyományos oldószerek köre igencsak szűk: víz, szeszek, terpének. Ezek közül a víz ártalmatlan, azonban a szeszek és terpének valódi egészségügyi kockázatot jelentenek. Ezek az anyagok gyúlékonyak és robbanékonyak, gyors párolgásuk miatt könnyen képeznek gőzöket, és akár belélegezve, akár lenyelve, akár bőrön vagy nyálkahártyán át, többé vagy kevésbé, de károsak az egészségre. Közülük a legártalmatlanabb a borszesz, vagy etil-alkohol, amely a szeszesitalokban is megtalálható. Tömény gőzeinek belégzése súlyos azonnali és hosszabbtávú egészségügyi hatással járhat: szédülés, látászavar, eszméletvesztés, légzőszervi elváltozások stb. A szesz megbontja a bőr védő faggyúrétegét, bőrgyógyászati tüneteket, pirosodást, viszketést, felhólyagzást okozva, ráadásul utat nyit a különféle fertőzéseknek. Az egyéb szeszfélék még károsabbak az egészségre, a faszesz vagy metil-alkohol pedig már kis mennyiségben is maradandó egészségkárosodást okozhat. A szeszekről mondottak fokozottan igazak a terpénekre (terpentin, narancsolaj stb.): gyúlékonyak és robbanékonyak, gyors párolgásuk miatt könnyen képeznek gőzöket, és akár belélegezve, akár lenyelve, akár bőrön vagy nyálkahártyán át károsak az egészségre. A terpének gőzeinek belégzése súlyos azonnali és hosszabbtávú egészségügyi hatással járhat: szédülés, látászavar, eszméletvesztés, légzőszervi elváltozások, vesekárosodás stb. A terpének megbontják a bőr védő faggyúrétegét, bőrgyógyászati tüneteket, pirosodást, viszketést, felhólyagzást okozva, ráadásul utat nyitnak a különféle fertőzéseknek. A szeszekkel vagy terpénekkel végzett munka során a legfontosabb munkavédelmi eszköz a jó szellőzés és friss levegő, ami megakadályozza veszélyes mennyiségű gőz felhalmozódását a munkatérben. Ha a szellőzés kívánnivalót hagy maga után, akkor megfelelő, minősített (FFA1 vagy jobb) védőálarcot vagy légzőkészüléket kell viselni, de ez a védekezésnek nem a legkényelmesebb vagy leghatékonyabb módja. A bőrrel való érintkezés elkerülésére megfelelő védőkesztyű és zárt munkaruha viselése a legjobb megoldás. A különféle lúgok és savak, mint a szalmiákszesz, marónátron, hidrogén-peroxid, stb. ma ismert nagy tisztaságú formájukban csak a XIX. századi vegyipari fejlődés nyomán jelentek meg a faiparban. Ezek helyett korábban jóval veszélytelenebb természetes anyagokat használtak, mint a citromlé, ecet, lóhúgy, káposztalé, hamuzsír, stb., és ma is ez a bölcs megoldás. Ha valaki mégis laboratóriumi vegyszereket kényszerül használni, úgy a rendkívüli óvatosság elengedhetetlen. A különféle lúgok és savak gőzei akár belélegezve, akár bőrön vagy nyálkahártyán át, többé vagy kevésbé, de károsak az egészségre. Gőzeik belégzése súlyos azonnali és hosszabbtávú egészségügyi hatással járhat: szédülés, eszméletvesztés, légzési nehézségek, légzőszervi elváltozások, stb.. Szembe kerülve átmeneti vagy tartós látáskárosodást és vakságot okozhatnak. A bőrön enyhébb esetben bőrgyógyászati tüneteket, pirosodást, viszketést, felhólyagzást okoznak, de előidézhetnek súlyos vegyi égéseket is. A munkatér megfelelő szellőztetése, zárt munkaruházat, vegyszerálló védőkesztyű, védőszemüveg és minősített védőálarc (FFEK1 vagy jobb) viselése elengedhetetlen.

A felületkezelésnek különleges területét alkotja a kisgyermekeknek szánt gyermekjátékok, az evőeszközök és konyhafelszerelések kikészítése.  Az ezeken a tárgyakon felhasznált felületkezelő anyagoknak élelmiszerbiztosnak kell lennie, ami azt jelenti, hogy a tárgyak rendes használata során nem, illetve csak szabványos határérték alatti mértékben bocsáthatnak ki egészségre káros anyagokat. Sajnos azonban a faipari felületkezelő anyagok élelmiszerbiztossága igen rosszul kutatott, és még rosszabbul szabályozott terület. Ennek fő oka, hogy a fából készült evőeszközök és konyhafelszerelések igen korlátozott szerepet játszottak a modern nyugati étkezési szokásokban, a fajátékok pedig a játékkultúrában. Az e körbe tartozó tárgyak előállítása az iparnak igen apró szelete, így senki sem akart komoly pénzeket fektetni az itt használt bevonóanyagok egészségügyi és biztonsági tulajdonságainak vizsgálatába (ugyanez történt ennél jóval nagyobb ipari területeken is: senki nem lelkesedik az olyan költséges tudományos kutatásokért, amelyeknél fennáll a kedvezőtlen végeredmény lehetősége). Gyakorlatilag minden, amit ezekről a kérdésekről tudunk, más szakterületeken végzett kutatások mellékterméke. A legtöbb veszélyes és mérgező anyagot munkabiztonsági vizsgálatok során azonosították. A bevonatok bomlási folyamatait az ipari bevonatok (sok-sok pénz) és a műtárgymegőrzés és helyreállítás területén (jó sok pénz: ki szeretné, ha a milliódolláros Van Gogh- vagy Rubens-képe eltűnne?) folytatott kutatásokból ismerhettük meg. A különféle fémek és fémsók, vegyi anyagok emberi szervezetben történő felhalmozódásának tényére és veszélyeire (ólommérgezés, szelenózis, aluminózis stb.) népegészségügyi vizsgálatok derítettek fényt. A törvényi szabályozást sem kapkodták el: az egészen nyilvánvaló és kirívó esetektől (nehézfémek, ftalát lágyítók stb.) eltekintve nem született szigorú szabályozás, általában nyilvánvaló ipari érdekek miatt. A változások az 1970-es években kezdődtek, és csak igen lassan haladnak. A szülők jogos aggodalmai és az álszent ipari-kormányzati szemforgatás húszegynéhány év alatt elvezetett néhány, a gyermekjátékokat és -felszereléseket érintő jogszabály megszületéséig. E szabályokat szem előtt tartva néhány, úgynevezett "környezettudatos" gyártó elkezdett gyermekbiztos/élelmiszerbiztos felületkezelő anyagokat gyártani és kínálni. Az ilyen termékeken felirat közli, hogy a termék megfelel az EN71-X szabványoknak, azaz nem mérgezőnek tekinthető (jelenlegi tudásunk, és az érvényes szabályok alapján: az epoxigyantákat évtizedekig élelmiszerbiztosnak tekintették). A dolognak van egy apró, ám nem elhanyagolható szépséghibája: a gyermekjátékok minősítéséhez alkalmazott eljárás, ami abból indul ki, hogy a gyermekek a játékokat a szájukba veszik, rágcsálják és szopogatják, és ezt az igénybevételt próbálja utánozni, sajnos csak távolról és részlegesen hasonlít az evőeszközöket és konyhafelszereléseket érő igénybevételre. Vagyis: ami az EN71-X szabványok szerint gyermekbiztos, az nem feltétlenül élelmiszerbiztos. A kézműves magára marad, és csak saját józan eszére, műveltségére, tudására és ismereteire számíthat. Alább író néhány pontba sűrítve megkísérelte összefoglalni a felületkezelő anyagok kiválasztásánál észben tartandó alapelveket.

I. Egyes felületkezelő anyagok eredendően biztonságosak, mivel sem száradásuk előtt, sem száradt állapotukban nem ártalmasak/mérgezőek. A legtöbb száradó növényi olaj, mint a dió-, len-, feketecsalán-olaj, stb. ehető, még a tungolajat is le lehet nyelni, mivel nem mérgező, igaz folyékony állapotban erős hashajtó hatású. (Hogy mikor tekinthető egy bevonat száraznak, az nem túl jól meghatározott: például a száradó növényi olajok filmjében az oxidációs és térhálósodási folyamatok hetekig-hónapokig zajlanak, a bevonat csak eztán tekinthető a szó szoros értelmében száraznak.)

II. Egyes anyagok toxicitása a gyártásuk során felhasznált oldószerektől függ. A sellak és a viaszok tartoznak e csoportba. A sellak, méhviasz, és a legtöbb növényi eredetű viasz (kamélia, karnauba stb.) ehető, és széles körben használják őket az élelmiszer- és gyógyszeriparban adalékként és bevonatként.

III. Egyes anyagok ártalmasak/mérgezőek száradásuk előtt, ám ártalmatlanok száradásuk után. A keleti lakk jó példa erre.

IV. Egyes bevonatok ártalmasak/mérgezőek akár megszáradtak, akár nem. Az epoxi lakkok jó példái ennek. A biszfenol-A egy veszélyes anyag (hormonutánzó), amely jelen van majd minden epoxibevonatban. Megfelelő -és meglehetősen hétköznapi- körülmények között a biszfenol-A és más, helyette alkalmazott rokon vegyületek kioldódhatnak, és ki is oldódnak a bevonati filmből. Évtizedes vita folyik az epoxibevonatok élelmiszerbiztonságáról, és alkalmazásukról az élelmiszercsomagoló-iparban és a vízvezetékek felújításánál. (A fém konzervdobozok és italosdobozok belsejét epoxibevonat védi a korróziótól, a konzervek fedelének tömítéseként használt habgumiban szintén jelen van a biszfenol, az élelmiszer szállítására és tárolására szolgáló tartályok is epoxibevonatot kapnak, vagy egyenesen szálerősitésű epoxiból készülnek, a vízvezetékek falát epoxigyantával vonják be a bontásnélküli felújítás során. Vagyis magas a kitettségünk mértéke.)
Az epoxibevonatoknál is jobb példa a "Cashew lacquer", magyarul kesu lakk, amit a kesudió nedvéből állítanak elő. E lakk esetében maguk a gyártók közlik, hogy a termék alkalmatlan élelmiszerekkel érintkező bevonatként, mivel a bevonat erősen mérgező formaldehidet bocsát ki. (Ez a lakk Magyarországon kiskereskedelmi forgalomban nem kapható, de hasonló termékeket használnak ipari bevonatként.)

V. Bármely bevonóanyag mérgezővé tehető adalékokkal. A szárítók, színezékek, lágyítók és más töltőanyagok nem mind ártalmatlanok. Egyes színanyagok, mint a cinóber, ólomfehér, krómsárga stb. erős mérgek, míg mások, például az elefántcsont-fekete, vasfekete, vasvörös stb. ártalmatlanok. Ezen anyagok egy része vegyileg kötődik a bevonati filmben, de többségük egyszerűen csak változatlan alakban beékelődik a polimermátrixba.

VI. Mindegy miféle a bevonat, idővel mindenképp pusztul és bomlik. Az élelmiszerekkel való érintkezés, a rendszeres tisztogatás csak gyorsítja ezt. Ételeink vegyileg aktív, agresszív anyagok. Vizet, savakat, sókat, alkoholokat, olajokat és zsírokat tartalmaznak. Lehetnek tűzforrók vagy jéghidegek. Amint érintkezésbe lépnek vele, azonmód megtámadják a bevonati filmet. Még egy marék száraz keksz is koptatja a bevonat felszínét, magára szedve a film apró darabjait. De ételeink többsége jóval agresszívebb. Egy csésze forró kávé, egy pohárka pálinka vagy ecetes salátaöntet vegyileg támadja meg a felületet, és lebontja (próbálja lebontani) a bevonat vegyi kötéseit. Ez a folyamat az ártalmas összetevők felszabadulásához vezethet, ha és amennyiben azok jelen vannak a bevonatban.

Hát ezt kell észben tartani.

© 2008. Répás János Sándor