A viaszok az ember által műszaki célokra legrégebben használt anyagok közé tartoznak, s az ipar egyes területei, például a kohászat vagy az ötvösművészet, szinte elképzelhetetlenek lennének nélkülük, azonban elsődleges felületkezelő anyagként egyetlen területen, így a bútoriparban sem terjedtek el. Ennek több oka volt és van, a legfontosabb azonban a viaszbevonatok alacsony tartóssága, és a velük bevont felületeknek nyújtott csekélyke védelem. Fabútorokon való alkalmazásuk Európára és a gyarmatosítás utáni Észak-Amerikára korlátozódik, a világ más tájain különféle más, helyben könnyen hozzáférhető és tartósabb bevonatot adó anyagok, például a keleti lakk, a sellak, a különféle száradó növényi olajok használata terjedt el. Használatuk Európában is csak a háziiparban készült parasztbútorok, valamint néhány alacsony igénybevételnek kitett bútorféleség, leginkább polcok, szekrények, illetve műtárgyak felületkezelésére korlátozódott. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a viaszok ne lennének értékes és jól használható felületkezelő anyagok, sőt. A viaszoknak számos igazán előnyös tulajdonsága is van. Ezek közül is tán a legfontosabb, hogy a viaszok nagyon egyszerűen alkalmazhatók, a velük végzett felületkezelésnél legtöbb esetben már csak a felületkezelés elhagyása lehetne könnyebb. Nem véletlen, hogy a viaszos felületkezelés meglehetős népszerűségre tett szert a barkácsolók körében is. Fontos előny még, hogy a viaszok viszonylag környezet- és felhasználóbarát, alacsony egészségügyi kockázatot hordozó anyagok. A viaszbevonatok, bár sérülékenyek, viszont kevés szakértelemmel is könnyen felújíthatók, ezért a viasszal felületkezelt bútorok könnyen karbantarthatók. Mivel a kezelt faanyag színét csak kisebb mértékben módosítják, öregedésük során pedig általában nem sárgulnak, a viaszok jól használhatók berakásokkal díszített felületek kezelésére. Mindezt tekintetbe véve a viaszok a beltéri bútorok és használati tárgyak igen jó felületkezelő anyagai.

A "viasz" Európában a XIX. század elejéig a méhviaszt jelentette. Ez a természetes, állati eredetű viasz a korlátozott elérhetőség miatt igencsak értékes és drága volt, már csak azért is, mert e korban a méhviasz fő alkalmazása a minőségi (kevéssé kormoló, nem bűzlő) viaszgyertyák készítése (a világítás egyetlen módját a XIX. század közepéig az állati és növényi eredetű zsiradékok, például faggyú, lámpásokban vagy gyertyaként való égetése jelentette). Bútorok és tárgyak felületkezelésére leginkább maguk a méhészkedéssel foglalkozó parasztok használták, mivel ők könnyen hozzáférhettek. Fontos szerepet játszott azonban a méhviasz a másodlagos felületkezelésben, különösen a bőrtárgyak és fabútorok ápolásában: a különféle viaszos kenőcsök és bútorápolók már ekkor is meglehetősen népszerűek voltak.

Sajnos a viasz használatáról, a viaszos felületkezelésről csak kevés írott forrás maradt fenn, és rendkívül kevés az eredeti állapotában fennmaradt tárgyi emlék is. Tudjuk például, hogy Franciaországban hosszabb időn át meglehetősen népszerű volt a viaszos felületkezelés, azonban a mai napig is fennmaradt tárgyak jórészét története során valamikor átfényezték, belakkozták. Példának okáért számos francia barokk bútor eredetileg színte bizonyosan viaszolt felülettel készült, ám azokat a divat változásával, a sellakos fényezés terjedésével néhény évtized múltán átfényezték. Mindez azt is jelenti, hogy a viaszos felületkezelés történetéről, régi, XIX. század előtti módszereiről, eljárásairól és anyagairól ténylegesen csak keveset tudunk, ismereteink jobbára feltételezéseken, a rendelkezésre álló adattöredékekre épülő találgatáson és kísérleti régészeten nyugszanak.  Persze pusztán gyakorlati szempontból ez azért nem olyan nagyon nagy baj.

A viasszal végzett felületkezelés minden változata egyszerű, de egyik sem könnyű: az egyszerű nem jelenti egyúttal azt is, hogy nem munkaigényes. Ahogy más felületkezelések esetén, úgy viaszolás előtt is elkerülhetetlen a rendkívül gondos előkészítés, mert a viasz nem csak a fa szépségét emeli ki, de a felület esetleges hibáit is. A munkadarab felületének tisztának, por-, ütődés- és karcmentesnek kell lennie. Ezt csak figyelmes munkával, gondos gyalulással és finomcsiszolással, alapos portalanítással lehet biztosítani. Viaszolás előtt ajánlott a munkadarab nedves csiszolása, mert a viasz csak igen korlátozott védelmet nyújt a kezelt fafelületnek, ezért a felületet később esetleg érő nedvesség szálfelhúzódást, a felületi rostok felduzzadását okozhatja, ami csak a felület teljes átcsiszolásával orvosolható.

Amire a viasszal  végzett felületkezelés során külön figyelni kell: a viaszolásnál használt szerek (olajok, terpének stb.) oldják számos fafajta (rózsafák, brazilfa stb.) színanyagait, ezért a viasz gondatlan alkalmazása a többféle fából készített munkadarabok felületének foltosodását okozhatja. Ez ellen legjobb védekezés a munkadarab színüket eresztő fából készült részleteinek erősen hígított nagyon világos sellakkal történő beeresztése. A beeresztés kissé félrevezető név: a sellakot egy alkalmas finom ecsettel takarékosan kell felhordani a kívánt felületekre, több (három-öt) rétegben, türelmesen kivárva az egyes rétegek száradását. Az így felhordott, erősen beszívódó sellak megköti a gondot okozó fa színanyagát, így az nem oldódik ki a további műveletek során. A beeresztéshez használt nagyon világos sellak nem változtatja el zavaró mértékben a kezelt fa színét és összefér a felületkezelés további menetében használt anyagokkal is. Ha a sellak teljesen megszáradt, következhet némi óvatos csiszolás (P400 szóratszám körüli csiszolópapírral) és nagyon gondos portalanítás, amire a legjobb egy durva sörteecset.

A viasz felhasználásának egyszerű, de kezdetleges módja a fafelületnek egy darab szilárd viasszal való bedörzsölése. A viszonylag kemény méhviasszal ez a módszer meglehetősen lassú és körülményes, a tagoltabb felületeken csak nehezen használható, és durvább szövetű fákon nem ad egyenletes eredményt, ezért alkalmazása az asztalosok közt nem terjedt el. A faesztergályosok körében azonban ma is él az eljárás egy változata: mivel a nagy sebességgel pergő tárgynak szorított viaszt a súrlódás keltette hő meglágyítja, megolvasztja, ezért a viasz jól és egyenletesen képes bevonni a tárgy felületét. Az így felhordott viaszt egy darab ronggyal vagy bőrrel, esetleg egy marék faforgáccsal már viszonylag könnyen egyenletes fényűre lehet dörzsölni.

Bár a szilárd viasszal történő bedörzsölés körülményes, az eljárásnak nagy előnye igen alacsony anyag- és eszközigénye. A viaszon és egy darab bőrön vagy vásznon kívül nemigen kell hozzá más. További előny, hogy az így kezelt fafelület meglehetősen fényes lehet, jóval fényesebb annál, ami a viaszolás más módjaival elérhető. Mindez elég ok volt arra, hogy az asztalosok az eljárást továbbfejlesszék. Így született meg a keményviaszolás, ez a munkaigényes, ám igen szép felületet eredményező felületkezelő eljárás.

A keményviaszolás legfontosabb, nélkülözhetetlen eszköze egy három~öt centiméter átmérőjű, növényi rostokból készített csiszolóhenger. Ez a henger a rizsszalmától a zsurlófűig sokmindenből készülhet, a lényeg, hogy a tekercs elég tömött legyen, s a hozzá felhasznált rostanyag ne karcolja össze a viaszolni kívánt fa felületét. A csiszolóhengert használat előtt viasszal kell feltölteni. Ehhez kisméretű fémedényben borszeszégő vagy gyertya lángja felett meg kell olvasztani a méhviaszt (Csak óvatosan, mert a viasz gyúlékony!), s ebbe az olvadékba kell mártani a csiszolótekercs végét, hogy a viaszt magába igya. Eztán a szerszámot pár percre félre kell tenni: ha a hengerbe ivódott viasz kihűlt és megdermedt, a csiszolóhenger kész a használatra.

Most kezdődhet a viaszolás. Fontos tudni, hogy eredményesen viaszolni csak meleg, legalább +20 Celsius-fokos műhelyben lehet, és a viaszolandó tárgyaknak is legalább szobahőmérsékletűnek kell lenniük, de gyakran az sem árt, ha kissé előmelegítik őket.

A csiszolóhengerrel meglehetősen erőteljes és sebes mozdulatokkal kell átdörzsölni a munkadarab felületeit. A henger fényes viaszbevonatot hagy maga után. Az esetleges egyenetlenségeket, itt-ott lerakódott viaszfelesleget a csiszolóhenger tiszta végével lehet eldolgozni, illetve erre szolgáló keményfa kaparókkal vagy tompa élű acél kaparópengével eltávolítani. A viasszal való átdörzsölést szükség szerint többször is meg lehet ismételni, amíg a megfelelő minőségű bevonat ki nem alakul. A csiszolóhengerrel nem hozzáférhető részeket finom szövetű keményfából, például jávorból, dióból, esetleg cseresznyefából készült, megfelelő alakra munkált dörzsölőfákkal és fényezőpálcákkal kell viaszolni. Ezek a faszerszámok alkalmasak a viasz felhordására és a felesleg eltávolítására is. Ha a viaszbevonat már megfelelő, úgy a munkát a fafelület ronggyal vagy bőrrel történő átdörzsölésével kell befejezni. Az így előállított felület kellemes tapintású, sima és meglepően fényes.

A keményviaszolással igazán szép és igényes bevonat hozható létre, azonban az eljárásnak akad egy komoly hibája: a viasz magában alkalmatlan a faanyag likacsainak feltöltésére, így e módszer csak finom szövetű fákon (cseresznye, jávor stb.) ad szép eredményt. Hogy a keményviaszolás a durvább szövetű fákon (dió, szil stb.) is használható legyen, módot kellet találni a felület likacsainak feltöltésére. A régi mesterek kimunkálta megoldás, ha nem is tökéletes, de elfogadható eredményt ad: a fa likacsainak feltöltéséhez a viaszolt felületre finom porrá tört gyantát (a fa színétől függően sellakot, fenyőgyantát, vagy más terpenoid gyantát) hintettek, s azt a csiszolóhengerrel a felületbe dörzsölték. A viasszal összeálló gyanta már képes a felület likacsainak kitöltésére, így sima és fényes, zavaró likacsoktól mentes felület volt létrehozható. Valahogy így készült hát a minőségi viaszbevonat a XVII. és XVIII. században, és e módszer manapság is jól használható.

A keményviaszolás nagy hibája, hogy talán túlságosan is jó: az eljárást komoly idő- és munkaigénye köznapibb felhasználásra alkalmatlanná teszi. Léteznek azonban a viasz használatának egyéb módjai is. Ezek közül tán a legrégebbi és legegyszerűbb a bevonni kívánt tárgy megolvasztott viaszba merítése, illetve a felület olvasztott viasszal való bekenése. Valószínűleg már a Földközi-tenger medencéjének ókori hajósnépei, a punok és görögök is e módszert alkalmazták, mikor hajóik palánkolását méhviasszal kezelték, hogy így óvják a tengervíz roncsoló hatásától. A módszer valóban igen egyszerű, ám igencsak balesetveszélyes: a folyékony, forró viasz komoly sérüléseket okozhat. Ráadásul az így kialakuló egyenetlen, vastag bevonat sem igazán szép, ezért használati tárgyak vagy bútorok felületkezelése esetén a felületre dermedt felesleges viaszt is el kell távolítani, ami -ahogy az már a keményviaszolásnál is szóba került- igazán fárasztó munka, hisz a viaszt erre szolgáló keményfa kaparókkal vagy tompa élű acél kaparópengével, hosszas kézi munkával kell eltávolítani. Nem véletlen, hogy e módszer nem lett az asztalosok kedvence.

A viasz hatékony, kényelmes alkalmazásának kulcsa a könnyű, gyors, ellenőrzött felhordhatóság, ezen bukott el a keményviaszolás és az olvadékviasz, s ezt igyekszenek biztosítani a lágyviaszolás különféle, manapság is gyakran használatos változatai.

A lágyviaszolás beszélő név: ahhoz, hogy a rendes környezeti hőmérsékleten szilárd méhviasz a fafelületre könnyen felvihető legyen, átmenetileg, legalább a felhordás idejére, lággyá vagy folyékonnyá kell tenni. Ez elsőre nem tűnik túlságosan nehéznek, de a valóságban nem is olyan egyszerű. Az egyik lehetőség a méhviasznak állati vagy növényi zsiradékkal való keverése. Ez régi, bevált, viszonylag jól alkalmazható eljárás. A méhviaszt harmadrésznyi faggyúval összeolvasztva olyan viaszkence készíthető, amely már szobahőmérsékleten is aránylag könnyen felhordható és eldörzsölhető.

A méhviasz olvadáspontja 60~65 °C, a faggyú olvadáspontja azonban jóval alacsonyabb, 40~45 °C, és jóval lágyabb is, mint a méhviasz, ezért kettőjük elegyének olvadáspontja és szilárdsága is csökken a tiszta viaszéhoz képest. Sajnos azonban nem eléggé, ezért ezzel a kencével igazán jól dolgozni csak meleg környezetben (+25~30 °C körül) lehet, és érdemes a kencét is 30~35 fokra melegíteni (például vízfürdőben). Nagy felületeken, illetve hűvösebb időben szükség lehet a munkadarab felszínének előmelegítésére is, amire a legegyszerűbb módszer egy lapos fenekű, forró vízzel töltött (kívül természetesen szárazra törölt) üvegedénynek a viaszolni kívánt területre rakása: az edény fenekén átsugárzó hő gyorsan megmelegíti a fafelületet. Másik lehetőség (egyébként ez a hagyományos módszer) egy izzó faszénnel töltött serpenyő használata, de ez nem igazán szerencsés a nagy tűz- és balesetveszély miatt. A felület előmelegítésével egyébként is csínján kell bánni, hisz a túlzott meleg károsíthatja a hőérzékeny ragasztóval (melegenyvek, csiriz, hőre lágyuló műgyanták stb.) készült ragasztott kötéseket, ami például a furnérok felválásához, a berakások kihullásához vezethet.

A viaszt csak egyenletes, vékony rétegben szabad a fafelületre vinni, felhordásához jól használható a korábban már említett csiszolóhenger, esetleg egy durvább sörtekefe vagy egy darab durva vászon. A felületet végezetül bőrrel vagy vászonnal kell fényesre dörgölni. A kencéből gyakran több réteg felhordására és kidörzsölésére is szükség lehet, míg a kívánt, egyenletes és egységes bevonat kialakul. Az így előállított felület kellemes tapintású, sima, selyemfényű, az egészségre ártalmatlan. A bevonat majdnem teljesen színtelen, ezért különösebben a faanyagok színét sem változtatja meg. Sajnos e bevonat még a méhviasznál is kevésbé tartós és ellenálló, ami nem csoda, hisz a lágy faggyú hozzáadása rontja a bevonat tulajdonságait. Ennek okán ez a felületkezelés csak alacsony igénybevételnek kitett bútorféleségek, leginkább tárolóbútorok, polcok, szekrények, illetve műtárgyak (faszobrok, faragványok stb.) felületkezelésére alkalmas. Azonban e bevonat könnyen és gyorsan karbantartható és felfrissíthető, ezért, ha a gyakori ápolás igénye nem okoz gondot, úgy a faggyús viaszkence jól használható akár nagyobb terhelésnek kitett felületek, például tömörfa étkezőasztalok vagy konyhai munkalapok, gyermekjátékok kezelésére és ápolására is, ráadásul - "Egyet fizet, kettőt kap" - még bőrök ápolására is jó.