A viaszok az ember által műszaki célokra legrégebben használt anyagok közé tartoznak, s az ipar egyes területei, például a kohászat vagy az ötvösművészet, szinte elképzelhetetlenek lennének nélkülük, azonban elsődleges felületkezelő anyagokként egyetlen területen, így a bútoriparban sem terjedtek el. Ennek több oka volt és van, a legfontosabb azonban a viaszbevonatok alacsony tartóssága, és a velük bevont felületeknek nyújtott csekélyke védelem. Fabútorokon való alkalmazásuk Európára és a gyarmatosítás utáni Észak-Amerikára korlátozódik, a világ más tájain különféle más, helyben könnyen hozzáférhető és tartósabb bevonatot adó anyagok, például a keleti lakk, a sellak, a különféle száradó növényi olajok használata terjedt el. Használatuk Európában is csak a háziiparban készült parasztbútorok, valamint néhány alacsony igénybevételnek kitett bútorféleség, leginkább polcok, szekrények, illetve műtárgyak felületkezelésére korlátozódott. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a viaszok ne lennének értékes és jól használható felületkezelő anyagok, sőt. A viaszoknak számos igazán előnyös tulajdonságuk is van. Ezek közül is tán a legfontosabb, hogy a viaszok igazán könnyen alkalmazhatók, a velük végzett felületkezelésnél legtöbb esetben már csak a felületkezelés elhagyása lehetne egyszerűbb. Nem véletlen, hogy a viaszos felületkezelés meglehetős népszerűségre tett szert a barkácsolók körében is. Fontos előny még, hogy a viaszok viszonylag környezet- és felhasználóbarát, alacsony egészségügyi kockázatot hordozó anyagok. A viaszbevonatok, bár sérülékenyek, viszont kevés szakértelemmel is könnyen felújíthatók, ezért a viasszal felületkezelt bútorok könnyen karbantarthatók. Mivel a kezelt faanyag színét csak kisebb mértékben módosítják, öregedésük során pedig általában nem sárgulnak, a viaszok jól használhatók berakásokkal díszített felületek kezelésére. Mindezt tekintetbe véve a viaszok a beltéri bútoroknak és használati tárgyaknak igen jó felületkezelő anyagai.

A "viasz" Európában a XIX. század elejéig a méhviaszt jelentette. Ez a természetes, állati eredetű viasz a korlátozott elérhetőség miatt igencsak értékes és drága volt, már csak azért is, mert e korban a méhviasz fő alkalmazása a minőségi (kevéssé kormoló, nem bűzlő) viaszgyertyák készítése. Bútorok és tárgyak felületkezelésére leginkább maguk a méhészkedéssel foglalkozó parasztok használták, mivel ők könnyen hozzáférhettek. Fontos szerepet játszott azonban a méhviasz a másodlagos felületkezelésben, különösen a bőrtárgyak és fabútorok ápolásában: a különféle viaszos kenőcsök és bútorápolók már ekkor is meglehetősen népszerűek voltak.