A gyalupad már régi találmány. Hogy pontosan mennyire is, azt sajnos nem tudhatjuk. Legkorábbi írásos és képi emlékeink az ókori Rómából származnak. Azonban a kézzelfogható emlékek ennél jóval újabb keletűek. Ennek egyik oka, hogy a fa nem igazán állja a történelem viharait, a másik, hogy senki nem állt sorban, hogy ilyen közönséges és mindennapi munkaeszközöket gyűjthessen, ha gyűjthet műtárgyakat is. Magyarán a kiszolgált padokat kidobták vagy eltüzelték.

A képi emlékek alapján a gyalupad felépítésében 1700 év alatt nemigen történt érdemi változás. A gyalupad nem volt más, mint egy méretes tömörfa alkalmatosság, néhány egyszerű, de hatékony befogóeszközzel.

A képre nézve azonnal feltűnik, hogy a gyalupadról hiányzik a manapság magától értetődő mell- és farcsavar, vagyis nincsenek rajta satuk. A csavarorsók és csavaranyák készítése csak az ipari forradalom műszaki fejlődésével vált könnyebbé, a satuk használata is csak a XVIII. század utolsó harmadától vált általánossá.

A jó gyalupad nehéz és szilárd, hogy kiállja a fűrészelés, gyalulás és vésés jelentette jelentős igénybevételt. A minőségi gyalupad lapja legalább 60 mm vastag keményfából készül, alépítményét pedig erős ékelt vagy csavarozott fakötések tartják össze.

Ha valaki sokat gyalul és fűrészel kézzel, akkor nagyon fontos a pad megfelelő magassága. A pad lapjának az asztalos testmagassága felénél 5-7 centiméterrel alacsonyabban kell lennie. Ez egy 170 cm magas embernél ~80 centimétert jelent. Az ennél magasabb padon a kézi gyalulás jóval kényelmetlenebb és fárasztóbb.

A gyalupad nagyon megkönnyíti az asztalos életét, de nem nélkülözhetetlen szerszám, számos magas faipari műveltséggel rendelkező nép van a világon, amely jól megvolt-megvan nélküle. Indiában és Japánban sem használnak a szó európai értelmében vett gyalupadot: a földön ülve-térdelve, saját testüket szerszámként használva dolgoznak, az egészen kis és a nagyobb darabok megmunkálásához rögtönzött eszközöket használva. Ez is jól bizonyítja, hogy ami valóban számít, az maga az ember.