-Szerszámok menü -Soroló menü -Forgácsolószerszámok -Gyaluk -Felépítés

 

A gyalu felépítése, részei.

Ahogy az ősi népek, úgy a régi nagy találmányok eredete is a múlt homályába vész a feljegyzések és tárgyi emlékek hiánya miatt. Így esett ez a gyaluval is; nem tudjuk hol, mikor és kik találták fel. Csak annyit tudunk, hogy a görögöknek már volt szavuk rá (rükané), s a rómaiak megörökítették írásaikban (runcina), képeiken. A legkorábbi tárgyi emlékek római kori ásatásokból (Pompei Isz. 79.) kerültek elő. Szóval 2500 év. Szép kor.

Ám ez idő alatt a gyaluk felépítése nem sokat változott. Egy ókori faműves könnyen eligazodna a mai szerszámok közt is. Ennek egyszerű oka van; bár az idők során a gyalu számos alakot öltött, lényegi elemei nem változtak.

Minden gyalu lelke a gyaluvas (néhány különleges esetben, mint például a sarokvágó gyalu, a vas maga a gyalu). A gyaluvasat korábban kovácsoltvasból, manapság már szerszámacélból készítik.

A gyaluvasat a gyalu teste, a gyalutok vezeti és foglalja be (vannak gyaluk, például az alapgyalu némely változatai vagy számos japán gyaluféleség, amelyek csak e két alkatrészből állnak). A gyalutok fából, fémből vagy ezek összetételéből készülhet (a történelem során akadt néhány, részben vagy egészben csontból készült szerszám is). A gyalutok anyagának erősnek, keménynek, kopásállónak, méret- és alaktartónak kell lennie, hogy a gyalu hosszú távon is jól működjék. Ezért a fatokos gyalukat kemény lombosfákból (Európában gyertyán, jávor, körte, alma, Japánban helyi tölgyfélék, Amerikában sárganyír, helyi bükk- és juharfélék), a fémtokos gyalukat bronzból, öntöttvasból, lágyacélból készítik. Minden anyagnak megvannak a maga előnyei és hátrányai. Hogy csak néhányat említsek; a fa jóval gyorsabban kopik a fémeknél, és nem alaktartó (zsugorodik és duzzad), a fémek viszont nehezek, hideg tapintásúak, és felületük oxidálódik.

A legtöbb hagyományos gyaluban ékkel rögzítik a gyaluvasat. Az ék mindig fából készül, még a fém gyalukban is. Hogy jól működjék, az ék ékszögének 10 foknál alacsonyabbnak kell lennie. Az ennél meredekebb ékek nem önzárók, ezért a gyalu használata során nem tartanák helyén a gyaluvasat.

A gyalu felépítése, részei.A leggyakrabban használt gyaluk felépítésük szerint két családba sorolhatók, a padgyalufélékébe és a párkánygyalufélékébe. Felépítésükben a különbség szembeszökő. Míg a padgyaluk a forgácsot a tokon függőleges irányban áttört nyíláson (torok) át vezetik ki, addig a párkánygyaluk forgácskivezető-nyílása (szem) oldalra nyílik. Ez, ha nem is lényegi, de fontos különbség. A párkánygyalu-alak jóval könnyebbé teszi az oldalról zárt állásokban (vállak, párkányok) végzett munkára alkalmas szerszámok készítését. Persze olyan gyaluk is akadnak, melyek nem tartoznak e két család egyikébe sem.

A vas, tok és ék háromsága köré a gyaluk egész kis viláegyeteme épült fel, az idők során a gyalu számos alakot öltött, a használatot könnyítő, a munkakényelmet fokozó elemek (fogantyúk, ütközők, vezetők) jelentek meg és tűntek el, ahogy azt a szükség épp megkívánta. Ezt a rugalmasságot a szerkezet elemi egyszerűsége és a felhasznált anyagok tették lehetővé. Kovács, aki gyaluvasat készíthetett, minden településen volt, a tokot és más faelemeket pedig az asztalosmester maga elkészíthette. Így bármely mesternek lehetett személyes igényeire szabott szerszámkészlete. Az asztalos szerszámok a világ nyugati felén az 1700-as évekig így készültek. Csak ekkortól indult el a fokozatosan gyorsuló ütemű iparosítás, gépesítés és szakosodás. Megjelentek az első szerszámüzemek és gyárak, nagy mennyiségben kezdték gyártani az alapvető asztalos kéziszerszámokat, gyalukat. Az 1800-as évekre ez már komoly iparág lett, azonban a gyaluk fő alapanyaga még mindig a fa maradt.

A fémgyártás és kohászat ekkorra már elérte azt a szintet, hogy megbízható minőségben és jelentős mennyiségben tudja gyártani a fém alapanyagot, félkésztermékeket és fémtárgyakat (hengereltlemez, jó minőségű öntöttvas, olcsó acél). A lehetőség nem hagyta nyugodni a találékony elméket. Elérkezett az idő, egyeseknek arra, hogy megpróbálják kiküszöbölni a fatokos gyaluk hátrányait, másoknak arra, hogy a jelentős arányú kézi munkát igénylő fatokos gyalukat az igazi tömeggyártást lehetővé tevő, teljesen gépesítve gyártható fém szerszámokra cseréljék.

Spiers simítógyalu.A skót Stewart Spiers (1820-1899) műbútorasztalos 1840-ben kezdett bele fa és fém összetételéből készített gyaluinak készítésébe. A rendkívül magas minőségű szerszámok tokja fecskefarkfogazással egyesített acéllemezből készült.

Az amerikai Leonard Bailey (1825-1905) műbútorasztalos első szerszámszabadalma 1855-ben kelt. 1867- ben szabadalmaztatta azt a gyaluszerkezetet és -formát, amelyet manapság is az ő neve fémjelez. Az ezerarcú gyalu.Cégét és szabadalmait 1869-ben eladta a Stanley Rule and Lever Co.-nak, ezzel vette kezdetét a fém gyaluk világhódító útja.

Mindennek megvoltak a maga előnyei és hátrányai is. Egyrészt ez a tömeggyártás megölte a fagyaluk gyártását és a Spiers-hez hasonló igényes készítők vállalkozásait. Másrészt viszont megszülethettek olyan szerszámok (vállgyalu, állítható színlőgyalu, állítható hajógyalu, stb.), amelyek elkészítését a fém alkalmazása tette lehetővé, s amelyek nélkül szegényebbek lennének az asztalosok lehetőségei.

Mára az igényes gyaluknak már csak néhány tucat gyártója maradt a Földön, s azok kínálata sem túl bőséges. A piac törvénye itt is dolgozik; csak azokat az igényeket elégítik ki, amelyeket a legkisebb ráfordítással és a legnagyobb haszonnal lehet kielégíteni.

Elkelne néhány jó kovács, néhány jó vas...


© 2007. Répás János Sándor