Vannak dolgok, amik olyanok, mint a Király új ruhája: mindenki beszél róla, de még senki sem látta. Ilyenek a japán fakötések is. S hogy hogyan eshetett, hogy ez így esett? Ennek hosszú, de cseppet sem szokatlan története van.

A fakötések története annyira régi, hogy messze túlnyúlik az emberi emlékezeten. Írott források és tárgyi emlékek híján nem tudjuk, és nem is tudhatjuk, hol, kik és mikor kezdték használni őket. Így hát a kezdet az idők homályába vész. Meglehet, hogy, mint oly sok más mesterség és műszaki lelemény a fazekaskorongtól a kovácsmesterségig, a faművesség is a régi égiek ajándéka volt. Bár az emberi lelemény és a kíméletlen szükség némileg valószínűbb ősforrásnak tűnik.

Ami bizonyos: még a ránkmaradt nem túl bőséges tárgyi és írott anyag is elég ahhoz, hogy tudjuk, már az ókorban milyen virágzó faművesség létezett a Föld számos pontján. Az egyiptomi ásatásokból előkerült (hála érte a "fabarát" éghajlatnak) bútorok és járművek mai szemnek ismerős alakja, gondosan kivitelezett, összetett szerkezete korszerű mércével mérve sem nevezhető kezdetlegesnek (számos, a mai napig is használt fakötés előfordul ezeken a tárgyakon csap-csaplyuk kötéstől a köldökcsapon át a fogazásokig). A görögöktől néhány hajóroncson, bútorokat és járműveket ábrázoló vázafestményen túl nem sok maradt ránk, ám írott emlékeikből tudjuk, hogy már ismerték a gyalut (rükané), épületeikben fából készült födémszerkezeteket használtak, és számos műszaki eszközt és hadigépezetet építettek fából. A rómaiak fából készült tárgyaiból és szerkezeteiből sem túl sok maradt ránk, de a Pompei és Herculaneum romjai közül előkerült szerszámok és bútorok, a fellelt hajóroncsok, például a Nemi-tó fenekéről kiemelt (azóta sajnos elpusztított) óriáshajók (Isz. 40 körülről) 70 méter körüli hosszukkal, és persze a számos egykorú írott forrás a római hadeszközökről és ostromgépekről, ipari berendezésekről (vízkerekes malmok, bányagépek: ezek maradványait fellelték például a spanyol Rio Tinto és a walesi Dolaucothi fémbányáiban) kétséget sem hagy a római faipar fejlettsége és színvonala felől. Ugyanezen forrásokból ismerjük a punok hajóépítésben tanúsított kiválóságát és a birodalom határvidékein élő népek (britek, gallok, germánok) fából épített településeit, városait.

A faművesség korai ázsiai történetéről sajnos igen keveset tudunk. A faszerkezetek túlélését nem segítő éghajlat és a viharos történelem igen kevés tárgyi emléket hagyott ránk. Leginkább a különféle kínai írott forrásokra támaszkodhatunk, hála a kínai népek grafomán és enciklopédikus hajlamainak, no meg uraik zsarnoki természetének. Bár a kínai királyságok köznépe jellemzően vert vályog, esetleg favázas vert vályog szerkezetű épületekben élt, a templomok és az előkelők otthonai favázas, oszlop és gerenda szerkezetű faépületek voltak. Sajnálatos módon azonban ezek közül egy sem maradt fenn, pár tucat lyuk a döngölt földben és néhány gerendadarab pedig igen kevés ismeretet nyújthat. A morcos alattvalók porig égették a Csin Császár hszienjangi palotáját is, ami nem csoda, ha a császár "munkásságára" gondolunk: könyvégetés, gyűjtőtáborok, kényszermunka, fegyveres elnyomás, túladóztatás, éhínség, nép- és fajirtás, átláthatatlan és áthatolhatatlan bürokrácia, uralkodói üldözési mánia és nagyravágyás (ismerős?). Hogy mindemellett még maradt ideje az írás, a pénznemek és mértékegységek egységesítésére, a várostervezés szabályozására és szabványosítására is, az kész csoda.  Az írott források ugyan beszámolnak nagyszabású épületekről, de amit ezekről ténylegesen tudunk, az bakfitty.

Meglehet, hogy az ázsiai faművesség igen fejlett és a nyugati szinttel összemérhető, esetleg jobb volt már ekkor is, de erre kézzelfogható bizonyíték nincs. Az ázsiai népek jelen ismereteink szerint ekkor még nem ismerték a gyalut sem. Persze mindez nem zárja ki kifinomult módszerek és szerkezetek létezését, de azért ébreszthet némi kétséget.

A Római Birodalom széthullása (Isz. 476.) ugyan nem tett jót az európai színvonalnak, de a tudás nem veszett el. A hajóácsok, ácsok, szekérgyártók, kádárok továbbvitték, amit lehetett, az Európában megjelenő új népek pedig új elemekkel gazdagították az ismereteket.

Nagyjából ez az a kor, amitől kezdve részletesebb forrásokkal rendelkezünk Japánról. Ám ezek a források leginkább írásosak, és nem igazán foglalkoznak a faművességgel, a tárgyi emlék pedig itt is ritka és kevés. Úgy az Isz. III. századtól többé-kevésbé rendszeres kapcsolat állt fenn a japán szigetek lakói és Kína, illetve Korea fejedelemségei között. Ez a kapcsolat leginkább háborúságot és műveltségcserét jelentett. A kínai hatás nem maradt eredmény nélkül: az egymással hadakozó törzsekből lassan kialakult a kínai mintára szerveződő, központosított bürokratikus állam. A japán írásbeliség az V~VI. században, a kínai nyelv és írás használatával vette kezdetét. Magyarul: a kínai lett az előkelők és hivatalnokok nyelve. A feljegyzések szerint a koreai tudós, Vani honosította meg Japánban a kínai írást 405-ben. Érkeztek persze mesteremberek is: festők, takácsok, nyergesek, ácsok, akik kínai mintára örökletes foglalkozásrendi céhekbe szerveződtek. Hogy pontosan mit és hogyan is csináltak arról keveset tudunk. Korabeli faszerkezetek nem maradtak fenn, de némi képet alkothatunk a japán faművességről és ácsmesterségről az iszei Isze Dzsingu sintó szentély és a narai Tódai-dzsi buddhista templom Sósóin kincsesházának alapján. Az iszei szentélyt ugyan majd másfél évezrede húszévenként újraépítik, de épületei viszonylag pontosan megőrizték eredeti alakjukat és szerkezetüket, a Sósóin pedig a VIII. (758.) század közepe óta áll. Ezek gondosan megépített, de egyáltalán nem kifinomult vagy összetett szerkezetű épületek: viszonylag kis méretű, egyszerű lábasházak. Ilyen és hasonló felépítésű épületeket a mai napig is találhatunk a Föld számos pontján. Az iszei épületek oszlop és gerenda szerkezetű, palánkfalas, zsúpfedeles épületek, a Sósóin kincsesháza boronafalas gerendaház. Ezek az épületek valószínűleg jól példázzák, milyen is volt a japán ácsmesterség az ókor vége felé (A Gumma tartományban lévő, IV. vagy V. században épült Csausu-jama sírdombon talált, házakat ábrázoló agyag sírszobrok /hanivák/ igencsak hasonlítanak az említett épületekre, ez valószínűsíti, hogy bár későbbről erednek, ezek az épületek szándékosan régies modorban, korábbi mintákat hűen követve épültek. A Sósóin némileg eltér a régi mintától, mert cseréppel fedett zsúp vagy zsindely helyett).

A VI. századtól a buddhizmus hivatalosan is megjelent Japánban: a koreai Pekcse királya aranyozott bronz Buddha-szobrot ajándékozott Kimmei császárnak 552-ben. Eztán kezdődött a buddhista egyházi épületek építése. A történelem érdekes játéka, hogy az e korból fennmaradt japáni épületek jelentik a korabeli kínai és koreai ácsmesterségről elérhető ismeretek forrását is, és egyben ez a legkorábbi kor, mikorról kézzelfogható emlékekkel rendelkezünk az ázsiai faépítészetről. A 670 körül épült Hórjú-dzsi templomban, Nara városának közelében állnak a Föld legrégebbi faépítményei.   

Ezek az épületek több ponton is eltérnek a korábbi mintától. Először is nem lábasházak, hanem emelt, kővel kerített döngölt föld alapzaton, sárgerendákon állnak. Megjelennek bennük az emeletek. Falaik nem fapalánkból készültek, hanem lécvázra tapasztott agyagból. Födémszerkezetük nem zsúppal vagy zsindellyel, hanem agyagba ágyazott cseréppel fedett. Ezek a változások, elsősorban a rendkívül súlyos cseréptető komoly szerkezeti változtatásokat követeltek, ezért megjelentek a megnövekedett terhet hordani képes kitartószerkezetek. Azonban a szerkezet összetettebbé válása nem jelentette az alkalmazott fakötések bonyolultabbá válását is. Az egyszerű csap-csaplyuk kötések, rovások és lapolások éltek tovább, gyakran bármiféle kötőelem alkalmazása nélkül, úgy, hogy a szerkezetet a rá nehezedő terhelés tartotta össze. Az igazi újdonság a fából készült kötőelemek (peckek, faszegek, ékek) mellett megjelenő fém kötőelemek, szegek, kapcsok alkalmazása. Azt, hogy ezek, és még néhány, pár évtizeddel később készült épület, mint például a Jakusi-dzsi templom 730 óta álló keleti pagodája, egyben a kor kínai és koreai építészetét is jól tükrözik többek közt onnan is tudjuk, hogy a különböző templomok gyakran más-más saku-mértéket használva épültek. A saku egy régi, kínai eredetű hosszmérték, a kínai decimális mértékrendszer része, amely mind a koreai fejedelemségekben, mind Japánban elterjedt, ám pontos mérete az idő és hely függvényében gyakran változott. A Hórjú-dzsit például egy koreai sakut használva méretezték, a Jakusi-dzsit kínai mérték alapján. Ez valószínűvé teszi, hogy építőmestereik, vagy legalább a tervezést és kivitelezést irányító nagymesterek koreaiak illetve kínaiak voltak. Amit ezek a kézművesek alkottak, az igen figyelemre méltó, különösen annak fényében, hogy mindezt nagyon korlátozott eszközökkel vitték véghez. Ekkoriban mai tudomásunk szerint Kelet-Ázsiában nem ismerték a fűrészt és a gyalut, az épületek faanyagát fejszékkel, szekercékkel, kapocsbaltákkal, vésőkkel és hántókésekkel munkálták meg. A rönköket hasítással dolgozták fel gerendákká, pallókká és deszkákká, a felületeket faragással dolgozták simára. Ez a korlátozott készítésmód, különösen a fűrész hiánya igencsak megnehezíti bonyolult fakötések kimunkálását, rendkívül munkaigényes és lassú (a Tódai-dzsi felépítésén a templom feljegyzései szerint 50.000 ács dolgozott), és gyakorlatilag kizárja faszerkezetű épületek tömeges építését. A fűrész és gyalu használata Kínában és Koreában csak valamikor a X. és XIV. század közt, valószínűleg európai hatásra terjedt el, Japánban pedig csak a Muromacsi-kor végén és a Momojama-korban a XV-XVI. században. A fa lakóépületek, de még az összetettebb bútorok és tárgyak is a középkor végéig csak az előkelők kiváltságai voltak. És még az előkelők is csak viszonylag kevés tárggyal bírtak, s leginkább olyanokkal, amiket a szó mai magyar értelmében csak nagy jóindulattal nevezhetünk bútornak. Ládák, dobozok, egyszerű szekrények, tálcák, alacsony asztalok (Kínában egészen a Szung-kor mongol-török betöréséig, a XII. századig, Koreában és Japánban a XIX. század végéig nem használtak székeket, leszámítva a szertartási célú ülőalkamatosságokat: főpapi székeket, uralkodói trónokat), könyöklők jelentették a bútorzatot: ezek jobbára igen egyszerű szerkezettel, egyszerű illesztéseket és kötéseket használva készültek, bár nagyritkán előfordultak bonyolultabb, például fogazott kötések is.

Európában a fa mint építőanyag a középkor folyamán háttérbe szorult, a kiváltságosok és az egyház épületeit kőből és téglából emelték, a fa ezen épületeknek csak födém- és tetőszerkezeteiben vitt szerepet. A feudális birtokrend a bútorokra volt rossz hatással, mivel a földesurak egész háztartásukat összecsomagolva, nomád módra birtokról birtokra vándoroltak, s az évente többszöri költözéssel járó életmód nem segítette a bútorok fejlődését. A legfontosabb bútordarab a láda, a szekrényláda lett, s még néhány összecsukható vagy szétszedhető szék, pad, asztal és polc jelentette a bútorzatot. Ez a helyzet csak lassan változott, az úthálózat újjászületése, a kereskedelem és pénzgazdálkodás ismételt elterjedése, a városi polgárság újbóli megjelenése kellett hozzá. A faipari újítások fő forrása jó időre leginkább a hajóépítés lett. A Bizáncban és Velencében továbbélő római hagyomány és az északi népek hajóépítő tudománya egyesült, s az európai hajóácsok a XV. századra az akkori világ legjobb, hosszú távú nyílttengeri hajózásra alkalmas hajóit voltak képesek megépíteni. Az újítások elsősorban alaki és szerkezeti jellegűek voltak, de születtek új fakötések is. Ezek az európai hajók tették lehetővé a nagy európai földrajzi felfedezéseket, s ezek a hajók érték el először Japánt. Pinto 1542-ben egy portugál vitorlással érkezett japán földre. A japánok gyakorlatilag azonnal átlátták az európai hajók kínai hajókkal szembeni műszaki fölényét, s elkezdték másolni azokat. Ez, és a portugáloktól szintén átvett korszerű tűzfegyverek alkalmazása vezetett a Kína és Japán közti viszony gyors megromlásához: a japán kalózok új hajóikon, új fegyvereikkel oly hatékonynak bizonyultak, hogy ellehetetlenítették a kínai tengeri kereskedelmet. Ekkor az európai és japán faipar fejlődése egy rövid időre összeért, csak hogy hamarost újabb kétszáz évre szétváljék.

A japánok által átvett műszaki újítások tették lehetővé annak a faiparnak, sőt annak az épített Japánnak létrejöttét, ami később, a XIX. században annyira elbűvölte a nyugatiakat. A fűrészek megjelenése és elterjedése lehetővé tette a könnyen elérhető és olcsó fűrészáru megjelenését, egyszerűsítette a fakötések készítését, a különféle gyaluk használata köznapivá tette a simított, méretre munkált faanyagot, sorozatban készíthetővé az egyszerűbb fakötéseket. A változás robbanásszerű volt: a világ legnépesebb városai jöttek létre, telistele fából épült lakóházakkal, a házakban fából készült bútorokkal, a bútorok polcain fadúccal nyomott könyvekkel. E korban, melyet a Tokugava sógunok székvárosa, Edó (a mai Tokió) után Edó-kornak neveznek, született meg a "klasszikus" japán városi lakóház, tolóajtóival, japánpapírral borított ablakaival, folyosóival, tatamival borított padlóival, agyaggal tapasztott és vakolt lécvázas falaival. E korban születtek meg a nyugaton manapság sokszor emlegetett "japán fakötések". Ezek a fakötések, amelyekből egyébként nincs túl sok, a már századok óta használt japán és európai kötések továbbgondolásából születtek, azonban csak ritkán nyújtanak újat vagy lényegesen-ténylegesen jobbat "köznapi testvéreiknél". Létrejöttük a japán műveltség fejlődését a kezdetektől jellemző minta eredménye. Szerencséjükre, vagy balszerencséjükre a japánok történelmük hajnalán pont a kínaiakkal akadtak össze. Az akkor igen csábítónak tűnő kínai műveltség azonban hosszú távon sok szempontból áfiumnak bizonyult. Mert, bár a kínai konfuciánus bölcsek szép tanokat vallottak a társadalmi összhangról és békéről, az uralkodó és a főemberek erkölcsi nagyságának és tisztaságának elengedhetetlenségéről, a jó, bölcs és igazságos kormányzatról, műveltségről és hagyományról, mindebből Kínában soha, semmi nem valósult meg. A megvalósított kínai társadalom-szervezési és közigazgatási minta, amely hivatva volt "fenntartani a Rendet az Égalattiban", valójában csak a társadalom és műveltség megkövüléséhez, szellemi rugalmatlansághoz és válaszképtelenséghez vezetett el. A tradicionalista társadalom újra és újra konvenciókba fulladt és önmagát rothasztotta el. Azzal, hogy minden áron és minden eszközzel gátolni próbálta a társadalmi és szellemi mozgást, s ezért az élet minden területét részletekbe menően ellenőrizte, szabályozta és szabványosította, hogy az embereket nehezen vagy sehogy sem átjárható csoportokba és rendekbe sorolta, a kínai kiváltságos osztály az olyannyira áhított örök birodalom helyett a kijárás és korrupció melegágyát, a saját súlya alatt egyre-másra magába roskadó tekintélyelvű államot alkotta meg. Ez viszont tökéletesen sikerült. Kína történelme során annyiszor süllyedt polgárháborúba, esett szét belviszály miatt, vagy hódolt meg idegen népek előtt, hogy számon tartani is nehéz, és igen erős jóindulat kell ahhoz, hogy a mai Kínai államot a Csin állam folytatásának tekintsük. Ennél még az egyébként viharos történelmű Magyarország is jóval több folytonosságot tud felmutatni. Mivel a kínai társadalom a fentebb említettek miatt nem hagyott helyet a belülről érkező jelentősebb újításoknak, a kínai emberek csak a már meglévő dolgok csiszolgatásárá hagyatkoztak, mivel az nem rúgta fel a status quot. Érdemi változáshoz-újításhoz mindig külső lökés kellett, idegen hódítás, vagy olyan kívülről érkező dolog, ami felkeltette az előkelők érdeklődését, s önként engedtek neki. Szóval hunok, mongolok, tibetiek, türkök, mandzsuk, európaiak, buddhizmus, európai tudomány, ilyesmik. Japán történelme során ugyane mintát követte, leszámítva az idegen megszállást, ami másfél évezred alatt csak egyszer, 1945-ben következett be. Ebből születtek azok a bizonyos fakötések. A kormányzat szigorúan szabályozta és korlátozta az építés módját és mikéntjét, megszabta ki milyen házban élhet, a kézművesek tekintélyelvű, merev, örökletes foglalkozásrendi szerveződése pedig a Kína kapcsán már említett csiszolgatásra vezetett. Az újítások a szerkezetet nem, vagy csak alig érintették, mert nem érinthették, s kimerültek a részletek, gyakran gyakorlati érték nélküli, finomításában. Nem mintha a japán kézművesek ne lettek volna ötletesek és újításra képesek: ha a hagyomány- és tekintélytisztelet vagy a törvények nem akadályozták őket könnyedén előálltak valami újjal. Jó példa erre a japán fiókos szekrény, a tansu esete. Amint volt eszközük hozzá (fűrész, gyalu) azonnal elkezdtek igen szellemes és szép fiókos bútorokat készíteni, és ez az újítás oly jól bevált, hogy ha manapság egy nyugati embert a japán bútorokról kérdezünk, szinte bizonyosan a tansu jut először eszébe, pedig a hagyományos japán bútorok közt ez a legifjabb.

Európában ez idő alatt, a XVI. század eleje és XIX. század közepe közt igen sok, a faművességet is érintő változás ment végbe. A társadalmi változások, az egyre gyorsuló műszaki-tudományos fejlődés komoly hatással volt a faművesség színvonalára és helyzetére is. Nagy mennyiségben jelentek meg Európa országaiban (persze leginkább Portugáliában, Spanyolországban, Hollandiában, Britanniában, Franciaországban) a gyarmati eredetű faanyagok, alaposan kibővítve a honos európai fák által kínált színválasztékot. Végre sikerült jó minőségű és megbízható ragasztót gyártani: a már régóta ismert állati fehérje alapú enyvek a gondos és szakszerű gyártás hatására kiszámíthatóvá és megbízhatóvá váltak. Ez lehetővé tette összetett ragasztott szerkezetek létrehozását, a rétegragasztás, lemezelés, furnérozás elterjedését. A jó ragasztó, ez a cseppet sem látványos felfedezés, változtatta az európai bútorművességet a világon egyedülállóvá, és műszaki értelemben véve a legfejlettebbé. Megjelentek a faipari gépek, történelmi súlyát és hatását tekintve azok közül is a legfontosabb, a fűrészmalom (Németalföld, a tulipán és a fűrészmalmok hazája). A Cornelis Corneliszoon által feltalált (1593-ban és '97-ben jegyeztetett be szabadalmakat, 1594-ben építette meg az elsőt) keretfűrészes fűrészmalomnak döntő szerepe volt abban, hogy a világ története úgy alakult, ahogy. A fűrészmalmok képesek voltak olcsón, gyorsan és nagy mennyiségben előállítani gerendát, pallót és deszkát. Fűrészárut, amiből gyorsabban és olcsóbban sok-sok hajót lehetett megépíteni. Hollandiában és Britanniában megjelentek az első hajógyárak, a világ tengereit pedig elárasztották az európai hajók. Megszülettek a gyarmatbirodalmak, Európába eljuthatott minden, amit csak hóbortos király vagy módos polgár megkívánt. Ekkor indult meg, először döcögve (Kopernikusz, Galilei, Descartes), majd egyre gyorsulva (Newton) az európai természettudomány fejlődése. A fizika és matematika fejlődése, a kísérleti tudomány, a kutatások számos új ismeretet, azok pedig számos új anyagot, módszert és műszaki szerkezetet eredményeztek. Megjelentek az erőgépek, tömegessé vált a vas- és acélgyártás, terjedni kezdtek a géperejű, fémtestű hajók, a fémszerkezetű hidak, épületek. A gépek kezdték kiszorítani az értő embert, az emberi munkát a javak előállításának számos területén. A XIX. század közepére már az összes ma is használatos faipari gépet feltalálták. Körfűrész, szalagfűrész, gyalugép, marógép, furnérhántoló és késelőgépek. A kézművesség, a hagyományos, személyes tapasztalatra, hozzáértésre és tudásra épülő, teljes és önálló embert igénylő mesteri munka eltűnőben volt. A hajókat, hidakat és épületeket már egy újfajta szakember, a mérnök tervezte és jobbára fémből, kőből, betonból épültek. A tömegesen gyártható fém kötőelemek, szegek, kapcsok, csavarok még a fából készített szerkezeteket is megváltoztatták, gyorsan kiszorították az évezredes múltú, ám szakértő élőmunkát igénylő megoldásokat. A hagyományos anyagok és módszerek, a "korszerűtlen" termelési módok csak Európa gazdasági-műszaki értelemben leszakadó területein maradtak igazán élők. Oroszországban, az északi államokban, Magyarországon (az az ország földrajzi értelemben még nem a mai ország volt, ami most Szlovákia és Románia, az akkor a Felvidék és Erdély volt, az említett két ország pedig nem is létezett) a faépítészet, a hagyományos faművesség továbbélt, leginkább azért, mert sem tőke, sem belső piac nem volt a műszaki fejlesztéshez (Ész lett volna hozzá: Bernhard Antal pécsi polgár 1817-ben megépítette az első magyar gőzhajót, a Carolinát Sellyén, a Dráva mellett. Ha arra gondolunk, hogy az első működő gőzhajót, a Phyroscaphe-ot csak 1782-ben építették Franciaországban, nincs mit szégyenkeznünk.) A gyáripar terjedése egy új, egyre népesedő réteget is szült: a gyári munkásokét. A gyári munkás merőben különbözött a mesterembertől, könnyen helyettesíthető, lecserélhető, rosszul képzett volt (ezt a szintet ma betanított munkásként, esetleg segédmunkásként emlegetjük), csak egy apró alkatrész az óriási szerkezetben, a gépek kiszolgálója. Ezt maguk a munkások megalázónak, méltóságot sértőnek érezték, s számos gondolkodó és művész is annak tartotta. E korban zúzták szét a ludditák a szövőgépeket (1811.), születtek meg a munkásmozgalom különféle irányzatai a szocializmustól és anarchizmustól a kommunizmusig (Saint-Simontól és Bakunyintól Marxig). A viktoriánus kor zsibbasztó és felszínes-érzelgős, romantikus és eklektikus historizmusa ellen is egyre többen emelték fel szavukat.

És ekkor Európa és Japán története újra összeért. 1839-ben a britek megtámadták Kínát és az 1842-ig tartó első ópiumháború végén kikötői és piacai brit hajók és áruk előtti megnyitására kényszerítették. Ami Kínával történt, nem kerülte el a japánok figyelmét: tudták, hogy hamarost rájuk is sor kerül. Ezért készülni kezdtek az elkerülhetetlenre, s mikor az amerikai haditengerészet hajói egy évtized múlva megjelentek az Edó-öbölben, ha nem is lelkesen, de ellenállás nélkül nyitották meg kikötőiket a nyugati hajók előtt (Kanagavai egyezmény, 1854.). Mindez egy évtizednyi belviszály után a meggyengült tekintélyű sógunátus bukásához, a tényleges császári hatalom helyreállításához vezetett. 1867-ben a hatalom Mucuhito, a Meidzsi császár kezébe került, s kezdetét vette a "Felvilágosult kormányzás" korszaka. Japán gyors, nyugati mintájú korszerűsítésbe és iparosításba fogott, poroszos közigazgatást és államszervezetet vezetett be. A most már teljesen nyitott, sőt nyugati szakembereket "importáló" Japánban nagy számban fordultak meg nyugatiak, akik közül nem keveset elbűvölt az a műveltség, az a Japán, aminek halálos ítéletét megjelenésükkel épp a nyugatiak írták alá. Így megy ez. A műveltségcsere azonban kevés kivételtől eltekintve igencsak felszínes, és jobbára egyirányú volt. A nyugatiakat mulattatták a szoknyában mászkáló, lófarkas-kontyos, kardos férfiak, a púderes arcú, fekete fogú, fapapucsban tipegő nők, a földön ülve, pálcikákkal nyers halat faló furcsa népség. Erre a japánok betiltották a férfiak hagyományos viseletét, a nyugatiakkal nyugati módi szerint öltözve találkoztak, a nők felhagytak a fogfestéssel, s az úri népek házaiban megjelentek a nyugati bútorok. A nyugati művészetbarátok lelkesedtek a japán festészet és fametszés alkotásai (és, lévén ez az álszent, viktoriánus kor, a japán érzéki /pornográf? .e sorok írója szerint pornográf az, amire mindenki kíváncsi, de amitől elég sokan felháborodnak, csak hogy természetes kíváncsiságukat rejtsék: Pfuj! Hadd nézzem csak! Ühüm...igen...igen...Hát, ez undorító! Add csak ide! Majd én jól elzárom! Hiába, no, az európaiak jó részét még mindig a gólya hozza, vagy a káposztaföldön találják./ nyomatok és képek, a sunga) iránt és gyűjteni kezdték azokat. Közben a japánok akadémiát alapítottak az európai modorú festészet és szobrászat okítására és rendeletileg tiltották be a sungát. A nyugatiak értékelni kezdték a japán szentélyek, templomok, kastélyok és házak festői szépségét, egyszerű kifinomultságát, hangulatát. Közben a japánok európai modorban építettek új császáruknak kőpalotát, a középületek is idegen módi szerint épültek, s a gazdagok házaihoz nyugati mintára épült lakrészek készültek. A hagyományos japán faépítészet háttérbe szorult, megjelentek a nyugati mintájú ácsszerkezetek (ennek egyik oka, hogy szigorúan műszaki értelemben a nyugati szerkezetek több szempontból kétségbevonhatatlanul jobbak japán társaiknál: állékonyságuk, a különféle terhelésekkel szembeni állóképességük jóval nagyobb, az áthidalható fesztávolságok szélesebbek, anyagfelhasználásuk kedvezőbb).

A korábban már említett európai elégedetlenkedők, akik az európai fejlődés árnyoldalát és számos végzetes és szomorú következményét is látták, különböző gyógymódokkal álltak elő. Azonban ezek egyike sem tudott szabadulni a kor légkörének hatása alól. Mai szemmel nézve olyan, mintha a Bibliát, Walter Scottot és Wagnert keverték volna össze sok-sok cukrosvízzel, valami borzalmas kanalas orvossággá. Különbség a gyógyszerészek közt csak a keverék arányaiban volt. A brit építész, Pugin (1812-52.) elméleti írásaiban a gótikus középkort tartotta kívánatosnak újjáteremteni, a hit és rend nevében. Hogy mennyire lehetett hiteles a fejében a középkorról élő kép, döntse el az olvasó, ha tudja és akarja. Ruskin (1819-1900.), brit műítész szintén a középkorért lángolt, ahol szerinte művészet és élet összeforrt, és a mesterek lubickoltak az alkotói szabadságban. Amiért hálásak lehetünk neki: ő emelte talapzatra a hozzáértő kézi munkát, emelt szót a kézművesség becsületéért. Érdekes vállalkozása volt a Szent György Céh 1871-es megalapítása. A céhnek természetesen ő volt a nagymestere. A társaság egyfajta keresztény-szocialista utópiaként működött, és előképe lett több hasonló kezdeményezésnek. De a kézműves újjászületés igazi szócsöve William Morris maga (1834-96.). Morris, a lelkes szocialista és üzletember, sikeres üzleti vállalkozást épített az általa kimunkált eszmerendszer köré. Ő is a középkor megszállottja volt, de kicsivel több valóságérzékkel. A nyilvánvaló tényt, hogy a gyáripari termelés nem tesz jót sem az emberi szellemnek, sem a minket körülvevő tárgyi környezetnek, nem volt nehéz belátnia. Az az egyszerű felismerés, hogy a kézműves munka mindig jobb minőségű terméket eredményez, mert a mester "az arcát is adja hozzá", s személyes büszkesége sarkallja a tökéletességre, sokat megér. Az egyszerű, de szép és tisztességesen elkészített, jól használható tárgyak iránti igénye mint a tervezés és gyártás alapelve ma is megállja a helyét. Megjelent a művészetek egységéről szóló elképzelés, ami az összes kézműves mesterséget becibálta az építészet védelmező szárnya alá, s megpróbálta a "magas művészetek" (festészet, szobrászat, építészet) közé visszahelyezni. A megközelítés ugyan nyilvánvalóan téves és elhibázott volt, és hosszabb távon csak ártott a kézművességnek, de legalább megpróbálta valahogy (ha önös érdekből is) visszacsinálni azt a hibát, amit a XVIII. század második felében és a XIX. század legelején követtek el a kor értelmiségi észgépei azzal, hogy a kézműves mesterségeket kitúrták a művészet európai fogalmából. Szóval ezek a fickók (meg még néhány másik) megteremtették az eszmei alapot a Britanniában kialakuló emberbarát és népművelő mozgalmak, népiskolák és társaskörök számára, ahol a különféle kézműves tevékenységeket népnevelő célzattal oktatták és népszerűsítették. A kézművesség újra divatos lett. Számos halódó vagy halott mesterséget újra felfedeztek, felélesztették a kelmekészítés régi módszereit, a kézi szövéstől a hímzésig, a hagyományos esztergált tárgyak és bútorok is újra megjelentek, népszerű lett a fafaragás. Ez az egész nyugati világra kiterjedő divatot teremtett, ebből lett aztán az, amit ma úgy emlegetünk: az Arts and Crafts és a szecesszió.

Szóval Japán, pontosabban egy sajátosan eltorzult Japán-kép pont kapóra jött az európaiaknak. A Japán, ahol a céhekbe tömörült kézművesek tudása apáról fiúra száll, ahol a mesterember művész és a művész mesterember, és egyébként is minden összhangban van, szép, nyugodt és jó. Ahol az egyszerű japán emberek egyszerű fa és papír házaikban élnek, egyszerű bútorok közt, és egyszerűen boldogok. Jó volt bizonyítéknak és eszmei alapnak. A nyugatiakat érdekelni kezdte a japán kézművesség. A fametszetek, a japán lakk, a fazekasság, a kelmefestés, a faragás, az ácsmesterség: olyasmik, amit Európában nem ismertek, vagy már kivesztek, kiveszőben voltak. A lelkesedést persze jócskán lehűtötte, hogy ezekhez a mesterségekhez érteni kell, és gyáripari értelemben éppoly kevéssé hatékonyak, mint halódó európai rokonaik. Ezért inkább megmaradtak a felszínnél. Japános, vagy japánosnak gondolt díszítőelemek jelentek meg a nyugati művészetekben, cserépárukon, kelméken, bútorokon, épületeken, kertekben (ilyesmi megesett már korábban is: a XVIII. században végigsöpört Európán a Kína-mánia). Könyvek jelentek meg Japánról, a japán műveltség egyes területeiről (például Edward S. Morse Japanese Homes and their Surroundings című munkája 1886-ban). A japán építészet (ami tulajdonképp a legjobb arcát mutató ácsmesterség) hatni kezdett. Egyeseket, mint Mackintosh vagy Wright, csak a hangulat fogott meg, másokat, főleg európai, leginkább német építészeket a rendszer. Az ácsmesterség természetéből fakadó elemesség, a szabványos egységekből történő építkezés, amely a japán építészet egyik legjellegzetesebb tulajdonsága, elbűvölte az építészeket. A XX. század elejétől fogva az európai modernizmus sok dolgot elcsent a japán lakóházakból, a beépített bútoroktól a többcélú tereken át a moduláris felépítésig. Volt, aki ezt elismerte, mint a Bauhaus építészei, volt, akinek a munkái árulkodtak. Kár, hogy a dolog mellé ment, a modernista elképzelés a gyáripari esztétikával nem igazán vált be, az emberek ugyanis nem szerették. A kudarcnak egyszerű oka volt: a sivárság.  A Bauhaus és a többi modernista iskola elvei (általában) működtek, ha egy-egy modern gyárépületről, irodaházról, egyedi villáról vagy kis lakóházról volt szó. A típusházak azonban nem működtek. Az emberek rühellik az egyformaságot. A japán házak, még ha első pillantásra látszólag teljesen egyformák is, akkor is különböznek egymástól, mert a kézi munka, a természetes anyagok, a fa és agyag sosem ismétli önmagát: gyakorlatilag lehetetlen két egyforma házat építeni. Ez a fajta modernizmus leginkább az anyagválasztáson bukott el. Az észak-európaiak jobban elértették a lényeget, minden bizonnyal azért, mert a fa sokkal inkább műveltségük része volt. De ez már a '20-as, 30'-as, '40-es évek. Ez idő tájt a japánok már csúnyák voltak a nyugati nagyhatalmak, az Egyesült Államok és Britannia szemében. Japán ekkorra ipari és katonai nagyhatalom lett, háborúban legyőzte Kínát és Oroszországot, magához csatolta Koreát. Japán, amely az első világháborúban még az Antant szövetségese volt és tevőlegesen részt vett a szovjet-ellenes nyugati intervencióban, most a másik oldalra került. A japánok kutyafejű-sárgapofájúak lettek, mocskos, békétlen imperialisták, mert ha mi csináljuk jó és erkölcsös, ha ti, akkor gyalázat és szégyen. Lett is belőle újabb nagy háború. Az amerikaiak, ha nem is túl elegánsan (lehet háború elegáns?), polgári célpontok szőnyegbombázásával (ezt ők precíziósnak hívták, és használták a módszert Németországban is: Drezda, Hamburg, stb.), a fából épített városokra leszórt gyújtóbombákkal, és két, polgári célpontra dobott atombombával megnyerték a csendes-óceáni háborút. Író néha eltöpreng, milyen lett volna a londoni és washingtoni per (végül is az újkor első rendszeres és szervezett fajirtása, a világ első fajtisztasági programjai és etikailag finoman szólva is megkérdőjelezhető orvosi kísérletei is az USA-ban zajlottak, a háború alatt gyűjtőtáborokba zárták japán származású állampolgáraikat, vagyonukat zár alá vették, és a hatvanas évekig törvényes volt a faji szegregáció)? Szóval az amerikaiak nyertek, jött a megszállás és MacArthur, aki új sógunként irányította az országot. Japán és az Egyesült Államok közt létre jött a "különös házasság". A japánok kaptak szép, új alkotmányt, rágógumit, képregényt és katonai támaszpontokat. Többre nemigen futotta, mivel az amerikai műveltség színvonala Franklin és Jefferson óta csökkent egy csöppet. És mit kaptak az amerikaiak? Olcsó japán kurvákat és szakét, meg a felismerést, hogy léteznek ezeréves hagyományok, van a világban ezeréves műveltség is (vagy egyszerűen csak műveltség). És a nyomor elől Amerikába vándorló japánokat. 

A világháború után a faművesség, az asztalosság és a faépítészet egyaránt, már az egész világon visszaszorulóban volt. Japánnak évtizedek kellettek, hogy magához térjen a háború után, az amerikai mintájú fejlődés pedig műanyagot, vasbetont és felhőkarcolókat hozott. Amerikában álmodták a fogyasztói álmot, és az ébredéshez két évtized, két (na jó, másfél) vesztes ázsiai háború kellett. Európában a háború után egy nagyhatalom sem maradt: Németországot kettészelték és megszállták, a Brit Birodalom széthullott, Britannia a háborúban felhalmozott adósságok terhe alatt rogyadozott, de Gaulle Franciaországának csak a szája volt nagy. Amerikában csillogó és áramvonalas króm és műanyag kellett a népnek, Európában olcsó lakások és olcsó bútorok. Ekkor születtek az elemes bútorok, terjedtek el a fahelyettesítő alapanyagok, a különféle farostlemezek és forgácslapok, a filmbevonatú lemezek, az összefogó vasalatok. És ez volt a "skandináv dizájn" aranykora. Az igényes és jól használható, minőségi, de nem elérhetetlen bútorok, amelyek gyárakban, de természetes anyagokból, nem kevés hagyományos kézi munkát is igényelve készültek, megmutatták, hogy a hagyománytisztelet nem zárja ki a korszerűséget. Hans Wegner, Poul Kjaerholm és a többiek tárgyai, épületei mára klasszikusnak számítanak, de eltartott egy darabig, míg hatásuk igazán érvényesült.

A dolgok a hatvanas években változtak meg. Japán kimászott a háborús romok alól, lassan visszaszerezte elvesztett gazdasági rangját, olimpiai játékokat rendezhetett, megmutatva a világnak a korszerű japán építészetet. Japán (újra) divatos lett. Amerikában lohadni kezdett a lelkesedés az álom iránt, divatba jöttek a keleti vallások és filozófiák, a zen. Hatni kezdett a "skandináv dizájn" és néhány japán-amerikai mester (Nobuchi, Nakashima, stb.) munkái. Ez a hetvenes évekre az amerikai kézművesség lassú újjáéledéséhez vezetett. Megpróbáltak újratanulni mindent, ami náluk kipusztult, s mivel egy nagyobb részt személyes tapasztalaton és szóbeli hagyományon nyugvó műveltséget, amilyen a faművesség néhány évtized alatt örökre el lehet veszíteni, ezért behozatalra szorultak. Az egyébként is "trendi" és "nagyon zen" japánok jó forrásnak tűntek. Kaliforniát lassan, de biztosan elárasztotta a zen, a szusi és a tansu. A japánok alá is dolgoztak ennek, hisz jó pénzért eladhatták faipari szerszámaikat az amerikaiaknak (a japánok gyorsan tanulnak). A nyolcvanas évekre az amerikaiak már ájuldoztak a "japán gazdasági csodától", tombolt a karateláz, Hollywood gyártotta a japános filmeket. Megkezdődött Japán amerikai reexportja. Japán másodkézből, az egész világnak. Ekkortájt szabadult el a japán fakötések mítosza. Alulművelt fickók önérdektől nem mentes, "marketingvezérelt", fellengzős, túlzó hablatya. Az egész tisztességtelen volt. Szinte senkinek nem jutott eszébe elmondani, hogy ezek építészeti, ácsszerkezeteknél alkalmazott fakötések, hogy az összetettebbeket még a régi Japánban is csak a nagyon gazdagok házain használták, mert rendkívül munkaigényesek, a mai Japánban pedig csak elvétve használják őket, leginkább templomok felújításánál, építésénél. Nem nagyon emlegették azt sem, hogy már Japánban is csak igen kevés mesterember van, aki még ezt csinálja, vagy egyáltalán ért ehhez. Visszaéltek azzal, hogy igen kevesen láttak-láthattak épülő vagy szétszedett japán házakat, bútorokat. Aki nem szakmabéli még úgy sem nagyon érthet semmit az egészből. Hókusz-pókusz, csiribú-csiribá... Komoly, áhítatos arcot vágunk, fölkötjük a fejkendőnket, levesszük a cipőnket, és mély meditációban taszigálni kezdjük a deszkán a frissen vásárolt japán csodagyalut, melynek nevét (ó, egek!) csak kétszeri alapos fogmosás után szabad szánkon kiejteni. Hadd ámuljon a (leendő) megrendelő! Aztán, ha elment, áttolhatjuk az egész hóbelevancot a gyalugépen.

Hála az égnek, ennek lassan vége. Japán lassan kimegy a divatból, Kína lesz az új ász. Mi pedig végre azért értékelhetjük a japán kézműveseket, amiért arra méltók. Az anyag tiszteletéért, a gondosságért, az összhangra és szépségre való állhatatos törekvésért, az arányérzékért. Úgy legyen!

Látni- és olvasnivalók:

1. A Hopp Ferenc Múzeum gyűjteményei.
2. Az Iparművészeti Múzeum gyűjteményei.
3. Szerk. Fajcsák Györgyi: Keleti művészeti lexikon
4. Engel, Heino: The Japanese House
5. Nishi Kazuo: What is Japanese Architecture?
6. Koizumi Kazuko: Traditional Japanese Furniture
7. Man Sill Pai: Traditional Korean Furniture
8. S. Azby Brown: The Genius of Japanese Carpentry
9. Lucie-Smith, Edward: Furniture
10. Stanley-Baker, Joan: Japanese Art
11. Guth, Christine: Japanese Art of the Edo Period
12. Tregear, Mary: Chinese Art
13. Duncan, Alastair: Art Deco Furniture
14. Vadas József: A magyar art deco
15. Gellér Katalin: A magyar szecesszió
16. Fahr-Becker, Gabriele: Wiener Werkstatte
17. Cumming, Elizabeth és Kaplan, Wendy: The Arts and Crafts Movement
18. Fagioli, Marco: Shunga

és még sok könyv történelemről és műveltségről.

Akkor most lássunk néhány gyakorlati példát! Kezdjük az ácskötésekkel! Ezek még a korszerű szerkezeti ragasztók és a tömegesen gyártott fém kötőelemek (csavarok, kapcsok, stb.) kora előtt születtek, szilárdságukat alakzárásuknak köszönhetik, rögzítésükre jobbára faszegeket, peckeket, ékeket használnak, ezért általában visszabonthatók.

Kisebb keresztmetszetű alkatrészek, heveder- és zárlécek hossztoldó fakötése a kettős ferde lapolás vagy ollós lapolás (Japánban is ismerik és használják, neve iszuka cugi). Az egyszerű ferde lapolással szemben előnye, hogy meggátolja az oldalirányú elmozdulást és a hajlító igénybevételnek jobban ellenáll. Továbbgondolt japán változata a szumi iszuka cugi. A japán változatnál a felületeken nem láthatóak a szálirányra merőleges illesztési vonalak, ezért gondos munka esetén a toldás szinte észrevehetetlen. Sajnos készítése igen nagy pontosságot igényel. A gyakorlatban mindkét változatot csak ritkán használják, megelégszenek a lényegesen kisebb munkaigényű egyszerű ferde lapolással, mivel a darabokat az egyéb szerkezeti elemekhez szegeléssel amúgy is rögzíteni kell.  Korszerű szerkezeti ragasztókkal összeragasztva egyébként mindkét kötés igen szilárd.

Gerendák (szelemenek, sárgerendák, stb.) hossztoldó fakötése a fogas lapolás fecskefarkú csappal (Japánban is ismerik és használják, neve ari cugi). Továbbgondolt japán változata a kama cugi. A kettő között a különbség nem túl jelentős. A kama cugi előnye, hogy a csap fejrészének ferde válla szorosan összehúzza az illesztést.

A hagyományos japán asztalosáruk és asztalosbútorok (japánul szasimono, "összerakott dolgok") szerkezete a születési helyük szabta korlátok és lehetőségek eredménye. Anyaguk általában könnyen megmunkálható puhafa, leginkább ciprus- és fenyőfélék, esetleg császárfa, mivel Japán igen szegény keményfát adó lombhullató erdőkben. Európai szemmel nézve szerkezetük műszaki szempontból rendkívül egyszerű, mivel Japán területének nagy részén viszonylag kicsi az évszakos páratartalom ingadozás, így a japán asztalosoknak nem kellett szembenézniük az európai asztalosoknak évezredes kihívást jelentő, a faanyag mozgásából eredő nehézségekkel. Mivel a japán asztalosoknak nem állt rendelkezésére megbízható, a japán éghajlaton is tartós és erős kötést nyújtó ragasztó (a hagyományos japán ragasztó a rizscsiriz, ami növényi keményítő, ezért érzékeny a vízre, nedvességre, párára, vonzza a biológiai kártevőket) bútorszerkezeteiket peckekkel, ékekkel, fa-, később fémszegekkel építették össze, s a ragasztásokat lehetőleg alakzáró fakötésekkel igyekeztek a lehetséges legnagyobb mértékben tehermentesíteni. Amint az az átlagos kivitelű japán fiókos szekrény felépítését szemléltető ábrákon is látható, e bútorok olyan, rendkívül egyszerű, szerkezeti megoldásokkal készültek, amelyek az európai gyakorlatból már a XVII. század utolsó harmadában kiszorultak, ám Japánban egészen a XX. századig továbbéltek. Egy ilyen módon összeépített bútor az európai kontinentális éghajlaton az alkatelemek természetes mozgását gátló szerkezeti megoldások miatt néhány év leforgása alatt súlyosan sérült volna a jelentős évszakos páratartalom ingadozástól. A nem kifejezetten látványos asztalosmunka eltakarása és a szerkezet további erősítése céljából a bútort gyakran fém (vas vagy sárgaréz) veretekkel szerelték fel, amelyek kidolgozása sok esetben igen díszes.

Hogy mi az, amit az asztalos megtehet, azt a felhasznált anyag, a fa műszaki tulajdonságai és a környezeti feltételek és adottságok szabják meg. A japán kézművesek is alkalmazkodtak hazájuk feltételeihez és az európaiak is: mindkét hagyomány olyan tárgyakat eredményezett, amelyek saját környezetükben évszázadokig hibátlanul működtek. Hogy ez a helyhezkötöttség milyen fontos, azt jól mutatja az egyik helyről a másikra átkerült hagyományos tárgyak sorsa: a Japánból nyugatra került bútorok az itteni éghajlaton rövid idő alatt széthullanak, mert szerkezetük gátolja a fa mozgását, a nyugatról Japánba került bútorokkal ugyanez történik, mert szerkezetük nem állja a rendkívül nedves éghajlatot, ezért a múzeumi tárgyakat mindkét helyen különleges (és ellentétes) körülmények közt kell tárolni (elég néhány pillantás a fényképre: lötyögősre száradt fiókok, repedés a fiók oldala és feneke közt).

A XX. század közepe óta a két hagyomány közti elméleti távolság gyorsan fogy. A világ városiasodott-iparosodott társadalmaiban egyre inkább terjed a levegőt erőteljesen szárító légkondicionálók és központi fűtések használata, így (legalábbis a beltéri bútorok esetében) a mesterembereknek egyre inkább hasonló kihívásokra kell választ találnia.