Az ember által alkalmazott legősibb nagy pontosságú anyagmegmunkáló eljárás a csiszolás: annyira régi - és persze annyira jelentős az ember műszaki haladásának történetében -, hogy egy teljes régészeti korszaknak adhatott nevet. A csiszolt kőkorszak sok ezer éves tárgyi emlékei gyakran oly magas színvonalúak, hogy korunk embere is csak irigykedhet, ha rájuk tekint. Ami azonban igazán meglepő a csiszolás kapcsán: tízezer év alatt a géperő megjelenését leszámítva nem túl sok változás történt az alkalmazott anyagokban, eszközökben, eljárásokban. A leggyakrabban használt csiszolóanyagok manapság is a különféle ásványi szemcsék, ami változott, az az anyagok gyáripari előállítása nyújtotta könnyebb hozzáférés és egyenletesebb minőség, kiszámíthatóbb eredmény. De a csiszolás maga még mai, gépesített alakjaiban sem több meglehetősen kezdetleges és alacsony lemunkálási teljesítményű forgácsolási eljárásnál. Ami a csiszolást különlegessé és nélkülözhetetlenné teszi, az nem is a gyorsaság vagy a hatékonyság, hanem az eljárás sokoldalúsága - csiszolással szinte minden anyagféleség megmunkálható -, és a vele elérhető felületi minőség: a lehetséges legjobb, amit az ember műszaki eszközeivel megvalósítani képes. A csiszolásnak köszönhetjük a márványszobrok simaságát vagy a drágakövek szépséges fényét épp úgy, mint a kések élét, s még annyi mindent az ember által elért műszaki teljesítmények közül.

Egyik lehetséges és jól használható meghatározása szerint a csiszolás-köszörülés szabálytalanul sokélű szerszámmal végzett forgácsolás. Azonban, mint a legtöbb meghatározás, ez sem tökéletes: különösen a szerszám fogalma jelent gondot. A csiszoláshoz használt eszközök sokszor egyáltalán nem emlékeztetnek a szokványos, a szerszámokról, kéziszerszámokról általában bennünk élő képre, a szerszám és segédanyag közti határ gyakran elmosódik, néhány esetben pedig vagy a szerszám (például a homokfúvásnál) vagy a segédanyag (például fa szerszámnyelek forgódobban történő csiszolásánál) hiányzik.

De az, hogy a csiszolás, a csiszolóanyagok világa elsőre némiképp zavarosnak tűnhet, nem jelenti azt, hogy valóban bonyolult. Végül is ez is csak forgácsolás. Forgácsolás, aminek során a csiszolóeszköz éle, élei forgácsot, igaz igencsak finom, porszerű forgácsot választanak le a munkadarab felületéről. Vagyis a csiszolás során is ugyanazon törvényszerűségek, fizikai elvek hatnak, mint például fűrészelésnél vagy gyalulásnál.  A különbség csak annyi, hogy míg a gyaluk, fűrészek, ráspolyok nagyjából szabályos rendben elhelyezkedő, egységes forgácsolási mértanú fogai többé-kevésbé egységes minőségű és vastagságú forgácsokat választanak le, addig a csiszolóeszközök véletlenszerűen elhelyezkedő, tág határok közt változó forgácsolási mértanú élei által lemunkált forgácsok milyensége igen széles határok közt változik. Ez a gyakorlatban azzal a nagy előnnyel jár, hogy a csiszolás nem különösebben érzékeny a megmunkált anyag változásaira, fánál és hozzá hasonló felépítésű anyagoknál a forgácsolási irány változásaira, így az elérhető felületi minőség a forgácsolás irányától kevéssé függ, és nagyjából állandó. Mivel a csiszolóeszközök forgácsolást végző elemi éleinek mérete a milliméteres és az alatti tartományba esik, ezért a csiszolás során a megmunkált felületen számos különálló, eltérő mélységű, méretű és alakú vágat keletkezik, amelyek összessége adja a csiszolási képet. A csiszolási kép milyensége, a megmunkált felület minősége függ a felhasznált csiszolóanyagtól, a csiszolás módjától és a munkadarab anyagától is. Ezért csiszolóanyagot, csiszolóeszközt és eljárást mindig a megmunkálni kívánt anyagnak és elérendő felületi minőségnek megfelelően érdemes választani. Ez azonban nem mindig könnyű, hisz az elérhető csiszolóanyagok, az alkalmazható eljárások köre a látszólagos sokféleség ellenére valójában igencsak szűk.

Az ember által legrégebben használt, és manapság is igen gyakran alkalmazott csiszolóanyagok a természetes ásványi szemcsék és az állati és növényi rostanyagok. Ennek jó oka van: egyszerűen nem nagyon léteznek helyettük más, alkalmasabb anyagok.

A csiszolóanyagok egyik fontos jellemzője a keménységük. A legtöbb csiszolásra használatos természetes anyag a lágy csiszolóanyagok közé tartozik, vagyis viszonylag puhák. Ez ásványi anyagok esetében azt jelenti, hogy keménységük a Mohs-féle keménységi skálán négy vagy kevesebb. (A Mohs-féle skála Carl Friedrich Christian Mohs német tudósnak köszönheti nevét, aki 1812 körül dolgozta ki azt a különféle ásványok keménységének összehasonlítására.) A kevés természetes kemény csiszolóanyag közé tartoznak például a különféle korundok és a gyémánt, amelyek keménysége a Mohs-skálán hat fölé esik. A csiszolóanyag keménysége fontos szempont annak kiválasztásánál, mert azonos finomság mellett egy kemény csiszolóanyag tartósabb, gyorsabban forgácsol, mint egy lágy, amely viszont sokkal finomabb csiszolási képet hagy maga után. Ennek persze egyszerű a magyarázata: a csiszolás során nem csak a munkadarab anyaga forgácsolódik, de a csiszolóanyag szemcséi is kopnak, töredeznek, a kemény csiszolóanyagoké lassabban, a lágyaké gyorsabban, a gyorsan lekerekedő élek pedig sekélyebb, lágyabb vonalú, kevésbé éles vágatokat hagynak maguk után a megmunkált felületen. Ráadásul a használat során gyorsan szétmálló szemcsék a lágy csiszolóanyagot ténylegesen is finomabbá teszik, tehetik, ahhoz azonban, hogy e felőrlődött szemcsék a munkafelületen maradjanak megfelelő csiszolási módszer kell, például a nedvesen végzett csiszolás.

Szomorú, hogy a csiszolás korai történetéről, az alkalmazott módszerekről, a felhasznált anyagokról a tárgyi emlékek és írott források hiánya miatt szinte semmi bizonyosat nem tudunk. Ismereteink jobbára a néprajzi és embertani kutatások során a törzsi népeknél végzett megfigyelésekre és a kísérleti régészek kutatásaira alapított feltételezések, illetve a kézműipar mai gyakorlatán alapuló következtetések. A ma ismert részletesebb írott források csak a XVIII. században, az európai szakirodalmak (enciklopédiák, kézikönyvek) megszületésével jelentek meg, és még ezek nagyobb része is csak felszínes ismereteket nyújt. Az igazán részletes források végül az Európában a XIX. században kialakuló és elterjedő szervezett ipariskolai képzés céljára íródott tankönyvek, illetve a természettudományos és műszaki szakmunkák születésével jelentek meg. Vagyis pontosabb ismeretekkel mindössze három évszázadról bírunk.

E kevéske ismeret alapján valószínűsíthető, hogy a homok, ez a Földön majd mindenhol megtalálható anyag volt az először alkalmazott, és évezredeken keresztül a leggyakrabban használt csiszolóanyag. Minden bizonnyal homok felhasználásával végzett koptatásos vágással és koptatásos fúrással, homokkal végzett csiszolással készültek a Földközi-tenger körül kialakult ősi műveltségek, az egyiptomiak, minósziak, a kykládikus műveltség kőtárgyai, kőszobrai és kőépületei is. Mivel ebből az időből csak rendkívül kevés fából készített emlék maradt fenn, ezért érdemit azok készítéséről sem nagyon tudunk. Csak feltételezhetjük, hogy a fatárgyakat is a kő és fémtárgyakhoz hasonlatosan munkálták meg és csiszolták simára.

A homok évezredeken keresztül megtartotta vezető helyét, fontosságát jól jelzi, hogy például az angol nyelvben a homokot jelentő sand szó egyúttal a csiszolást is jelenti ( to sand, sanding). Hogy a homok ilyen meghatározó szerepet kaphatott, annak fő oka valószínűleg könnyű elérhetősége: a Földön kevés olyan hely akad, ahol a homok valamely változata ne lenne fellelhető. A másik ok feltehetően a homok műszaki tulajdonságaiban rejlik: számos finomságban fellelhető, szitálással finomság szerint könnyen továbbosztályozható, és anyaga viszonylag kemény, a tiszta kvarchomok keménysége a Mohs-skálán 7. Lévén ásványi anyag, a homok nem oldódik vízben és más oldószerekben, ezért szárazon és nedvesen végzett csiszolásra is alkalmas. Mindez alkalmassá teszi számos anyag megmunkálására a fától a fémekig.

A homok egyetlen komoly hátránya az anyag jelentette egészségügyi kockázat. A homok fő alkotóeleme ugyanis a szilícium-dioxid, amelynek belélegzett finompora súlyosan károsíthatja az egészséget: a tüdőbe kerülő szilíciumtartalmú finomporok hosszabb távon szilikózist okozhatnak, és valószínűsíthető rákkeltő hatásuk is. Ezért a jelentős szálló por képződésével járó műveletek során megfelelő védőfelszerelés (például legalább FFP2 besorolású álarc) használata szükséges.A homok használatának azonban vannak korlátai. Viszonylag puha, így nem alkalmas igazán kemény anyagok, például edzett acél, kemény kőzetek és ásványok hatékony megmunkálására, durva szemcsézete és változatos összetétele miatt pedig nem használható felületek valóban finom csiszolására és fényesítésére sem. A kézművesek hamar beleütköztek a homok alkalmazásának korlátaiba, s elkezdtek tervszerűen más, alkalmasabb, céljaikhoz jobban illő anyagokat keresni. Ennek bizonyítékai a régészek által feltárt ősi kőbányák és bányagödrök, ahonnan elődeink már évezredekkel ezelőtt különféle ásványi anyagokat termeltek ki.

A természetben jelentősebb mennyiségben fellelhető és viszonylag könnyen kitermelhető ásványi anyagok közül a különböző féldrágakövek és drágakövek bizonyultak a leghatékonyabb, kemény anyagok, edzett acél, üveg és kemény kőzetek, például diorit megmunkálásához is jól használható csiszolóanyagoknak.

Ezek közül is a leggyakoribbak az alumínium-oxid (Al2O3) különféle természetes változatai, a korundok. Ezek az ásványok igen kemények, pontos összetételüktől függ, hogy keménységük a Mohs-féle skálán 7 és 9 között hová is esik. A gyémánt mögött ezek a legkeményebb természetes anyagok. Igen jól használható, kiváló csiszolóanyagok, majd minden alapanyag megmunkálására megfelelőek, a durva megmunkálástól a finomcsiszolásig használhatóak, és szárazon és nedvesen végzett csiszolásra is alkalmasak. Nem véletlen, hogy a XIX. század óta a korundok a legfontosabb, általánosan alkalmazott ipari csiszolóanyagok, amelyek nélkül az ipari termelés számos területe elképzelhetetlen lenne.

A hatékony csiszolóanyagként alkalmazható ásványok másik csoportja a szilikátok közé tartozó gránátoké. A gránátok pontos összetétele többféle lehet, az őket alkotó fémektől függően (például a spessartin Mn3Al2(SiO4)3 és az almandin Fe3Al2(SiO4)3), Ezek a féldrágakövek ugyan nem olyan kemények, mint a korund, de a kvarchomok keménységét elérik vagy meghaladják, keménységük a Mohs-féle skálán 6,5~7,5. Jól használható, kiváló csiszolóanyagok, számos alapanyag megmunkálására megfelelőek a vastól a színesfémekig és a fáig, a durva megmunkálástól a finomcsiszolásig használhatóak, és szárazon és nedvesen végzett csiszolásra is alkalmasak.

A természetben fellelhető legkeményebb anyag a szén egyik kristályos formája, a gyémánt. Bár ékkőként már évezredek óta használják (ókori indiai szövegek említik először), műszaki célú felhasználásának ritkasága mellett (Európában nem bányászták, ide az indiai szubkontinens bányáiból kitermelt gyémántot hozták be, ez volt a Földközi-tenger medencéjén átívelő, az olasz városállamok gazdagságának forrását jelentő levantei kereskedelem egyik fő áruja) épp a keménysége vetett gátat, mivel nem lehetett megfelelően megmunkálni és feldolgozni. A helyzet csak a XV. században változott meg, mikor európai feltalálók megalkották az ékkövek nagypontosságú csiszolására szolgáló első gépeket (a németalföldi Hendrik Arnold van Zwolle tervezte az első ismert fazettacsiszolót 1439-ben), és feltalálták a gyémántnak önmaga porával történő csiszolását (a hagyomány Lodewijk van Bercken németalföldi ékszerésznek és ékkőcsiszolónak tulajdonítja az olajjal kevert gyémántpor és fémöntvény csiszolótányér alkalmazásának ötletét, amit Brugge városában, a kor gyémántkereskedelmének egyik központjában, 1456-ban talált fel.) A gyémánt azonban csak a gyarmatbirodalmak megszületésével lett nagy mennyiségben is elérhető, a XVIII. század végén és a XIX. században, a dél-amerikai, szibériai és dél-afrikai lelőhelyek feltárása után. A műszaki ismeretek és az ipar fejlődése ezzel egyidőben érte el azt a szintet, ahol a gyémánt ipari alkalmazása elkerülhetetlenné vált. Megjelentek ugyanis a nagy keménységű edzett acélok, amelyek megmunkálása más anyagokkal rendkívül körülményes vagy lehetetlen. A tudomány és ipar fejlődése aztán még újabb, még keményebb és nehezebben megmunkálható anyagokat hozott: különleges kerámiákat, porkohászati fémeket, különleges, nagy teljesítményű ötvözeteket. Ezeknek gyakran még a durva darabolása is gyémánt forgácsolóeszközöket igényel. Mivel a gyémánt a legkeményebb természetes anyag, keménysége a Mohs-féle skálán 10, és még az ember alkotta anyagok közt is csak néhány akad, amely ennél némileg keményebb, ezért a gyémánttal szinte bármilyen anyag megmunkálható. Jól használható, kiváló csiszolóanyag, amely a durva megmunkálástól a finomcsiszolásig használható, és szárazon és nedvesen végzett csiszolásra is alkalmas. 1955-ben a General Electric kutatói kidolgozták a mesterséges ipari gyémántok ipari előállításának módját, ezzel a gyémánt csiszoló és forgácsolóeszközök alkamazása új lendületet kapott, annyira, hogy manapság már a szerszámboltok kínálatának meglehetősen köznapi részét jelentik.

A felületek igazán finom csiszolása és fényesítése azonban más anyagokat igényelt. Szerencsére a megoldás a szó szoros értelmében a kézművesek lába előtt hevert. A föld, pontosabban a különféle agyagok és kovaföldek, a kréta kiváló csiszolóanyagnak bizonyultak. Ezek az anyagok meglehetősen gyakoriak és számos helyen fellelhetők tiszta, szennyezetlen alakban, ezért könnyen elérhetők és jól felhasználhatók voltak már a korai mesteremberek számára is. E finom szemcsézetű, viszonylag puha csiszolóanyagok hibátlan, fényes felületet hagytak maguk után, és jól használhatónak bizonyultak számos felületen, a csonttól a fémeken, kövön és drágaköveken át egészen a lakkokig és fénymázakig. Annyira jól beváltak, hogy a mai napig is nagy mennyiségben alkalmazzák őket csiszolásra az ipar különféle területein.

Talán az okker, e sárgásbarna vagy vöröses színű, vasoxid-tartalmú agyag lehetett az első fényesítésre használt csiszolóanyag. Színe miatt az ember már az ősidőktől használta művészeti célokra és szépítkezésre (ha a testfestést nevezhetjük szépítkezésnek), ráadásul a természetben nagy mennyiségben fellelhető, így aztán igazán könnyen hozzáférhető. Az okker szilikátos agyag és a színét adó hematit (vörös vasoxid) keveréke. Az anyag tulajdonságai a pontos összetétel függvényében meglehetősen széles határok közt változhatnak. Jól alkalmazható számos anyag, például lakkok és fénymázak, zománcok finomcsiszolására és fényesítésére, azonban a faanyagot megfesti, ezért fafelületeken nem használható.

Az okker változékonyságából eredő gondok megszűntetésére jó mód a tiszta hematit használata, ráadásul a vörös vasoxid iparilag is könnyedén előállítható, ezért nem is különösebben drága. A hematit és az okker szárazon, de vízzel vagy olajjal keverve is jól használható, viasszal vagy faggyúval összedolgozva pedig a fémiparban századok óta alkalmazott csiszoló és fényesítőanyag.

Az okkerhez és hematithoz hasonlóan jó, széleskörűen felhasználható csiszolóanyag a természetben számos helyen fellelhető horzsakő vagy habkő. Ez a vulkanikus eredetű kőzet meglehetősen gyakori, és működő vulkánok kitöréseinél manapság is keletkezik. A habkő elnevezést különleges, szivacsszerű, erősen likacsos és légzárványos szerkezetének köszönheti, amely a kitörések során kilövellő, gyorsan lehűlő lávából elszökő gázok hatására alakul ki: a habkő valóban kőhab. Ennek a különleges szerkezetnek hála a zúzatlan habkő fajlagos sűrűsége mindössze 400~900 gramm 1000 köbcentiméterenként, vagyis e kő lebeg a vízen. Ezért akár igen nagy távolságokra is eljuthat a tengerekben, mielőtt a beléivódó víz hatására végül az aljzatra süllyed. Azonban bármilyen különleges is a habkő szerkezete, azért az anyaga elég szokványos: nem más, mint amorf alumínium-szilikát.  A habkő átlagosan 70% szilícium-dioxidból (SiO2) és 15% alumínium-oxidból (Al2O3), valamint néhány százaléknyi vasoxidból, nátriumból, káliumból és kalciumból áll. Vagyis a habkő meglehetősen kemény anyagból áll, keménysége a Mohs-féle skálán 5,5~6. Ám likacsos szerkezete miatt szilárdságacsekély, könnyen törik és roppan össze, ezért könnyen vágható, faragható, zúzható. A kő érdes felülete miatt természetes alakjában is alkalmasnak bizonyult csiszolásra és dörzsölésre, ennek is köszönheti a horzsakő nevet. A porrá zúzott, szitált horzsakő, a horzsakőliszt kiváló, a durvább megmunkálástól a finomcsiszolásig használható csiszolóanyag, amely számos alapanyag megmunkálására megfelelő a vastól a színesfémekig és üvegig, jól alkalmazható számos anyag, például nemesfémek, lakkok és fénymázak, zománcok finomcsiszolására és fényesítésére, és szárazon és nedvesen végzett csiszolásra is alkalmas. Mivel a horzsakő a faanyagot nem festi meg, ezért fafelületeken is jól használható. Nem véletlen hát, hogy a horzsakő a mesterséges csiszolóanyagok és csiszolóeszközök elterjedése előtt az asztalosok és lakkfestők egyik igen fontos, gyakran használt eszköze volt, és még manapság is fontos szerepet játszik számos területen.

A finomcsiszolásnak és fényesítésnek, különösen a lakkok és fénymázak fényesítésének valódi bajnokai a kovaföldek. Ezek a kőzetek apró elhalt vízi élőlények, kovamoszatok vázából képződnek. Fő alkotóelemük a szilícium-dioxid, de e mellett előfordul bennük vasoxid, alumínium-oxid, kalciumoxid is. Különleges tulajdonságaikat tulajdonképp nem is meglehetősen szokványos vegyi összetételüknek, hanem különleges térbeli szerkezetüknek köszönhetik. Mivel aprócska, legfeljebb egy-két milliméter méretű élőlények megkövült vázából keletkeztek, ezért ezek az anyagok üreges, erősen likacsos szerkezetűek. Attól függően, hogy pontosan miféle élőlények maradványai alkotják, ezek az anyagok állhatnak aprócska, likacsos, kalitkaszerű göböcskékbőlvagy finom, rostos szerkezetű, üreges csövecskékből, tűkből. Ennek a szerkezetnek köszönhetően a kovaföldek rendkívül szívóképesek, igen nagy mennyiségű folyadékot is képesek felvenni és megtartani (ez az oka, hogy festékek és ragasztók töltőanyagaként is gyakran alkalmazzák őket, de kovaföldethasználnak a cseppfolyósított acetiléngáz elnyeletéséhez és biztonságos tárolásához is). Bár alapanyaguk viszonylag kemény, de a likacsos szerkezet miatt anyaguk könnyen morzsolódik, roppan össze finom porrá, így még a keményebb változatok (mint például a tripoliföld) is kíméletes, lágy csiszolóanyagként viselkednek.

Egyetlen komoly hátrányuk, hogy a tiszta, jó minőségű kovaföldet adó lelőhelyek viszonylag ritkák, ezért fellelésük tervszerű kutatást igényel. Épp ezért a velük folytatott kereskedelem is ősi múltra tekinthet vissza.

Európában a legismertebb kovaföldféleség a tripoliföld. Ez a halvány rózsaszín vagy narancssárga finom por a Földközi-tenger térségében évszázadokon át volt a fémművesek, drágakőcsiszolók, üvegcsiszolók, látszerészek és lakkfestők nélkülözhetetlen eszköze. Bár nevét az észak-afrikai Tripoliról kapta, de fontos lelőhelyei találhatóak például Korfun, az Ibériai-félszigeten, az Appennini-félszigeten és Észak-Amerikában is. Mivel viszonylag kemény (a Mohs-féle skálán 5 körül), ezért hatékonyan és gyorsan csiszol.

Egy másik gyakran alkalmazott kovaföldféleség az attapulgit vagy paligorszkit. Ez a piszkosszürke, finom por, amely nevét lelőhelyeiről kapta, ma is a fémművesek és lakkfestők fontos eszköze. Mivel lágy csiszolóanyag (a Mohs-féle skálán 2), ezért kíméletesen csiszolhatóak vele az olyan lágy felületek, mint az arany és ezüst, a gyöngyház, sellak és keleti lakk bevonatok, és a műgyanta alapú lakkok és fénymázak.

Lelőhelyeiken a kovaföldek gyakran társulnak, és nem ritkán keverednek más, keletkezésükben hasonló kőzetekkel, melyek maguk is jó csiszolóanyagok. Ilyen például a fehéragyag vagy kaolinit (Al2Si2O5(OH)4). Ez a fehér, finom por, lévén lágy csiszolóanyag (keménysége a Mohs-féle skálán 2~2,5), jól használható érzékeny felületek, például nemesfémek és lakkbevonatok, gyöngyház és hasonlók tisztítására és fényesítésére.

A fehéragyaghoz hasonló, ám még annál is lágyabb csiszolóanyag a zsírkő (Mg3(Si4O10(OH)2)), melynek keménysége a Mohs-féle skálán mindössze 1.

Valamivel keményebb csiszolóanyag (a Mohs-féle skálán hármas keménységű) a kréta (CaCO3), a mészkő különleges változata. Mivel meglehetősen gyakori kőzet, ezért könnyen elérhető, és számos célra jól helyettesíti a korábban említett anyagokat.

Különleges anyag a dolomitos mészkőből készült bécsi mész vagy bécsifehér. (A bécsi mésznek nem sok köze van Bécshez, annál több a Tiroli Alpok és Krajna hegyeinek kőbányáihoz.) Mivel ez tulajdonképp egyfajta csak részben hidratált mész, ezért kémhatása lúgos, így segíthet eltávolítani a munkadarab felületén lévő olajos vagy zsíros szennyeződéseket. Sajnos a fafelületeket elszínezheti, és egyes fémeket megtámadhat, ezért alkalmazása körültekintést igényel. Könnyen kikezdi az emberi bőrt is, és szembe vagy nyálkahártyákra kerülve egészségkárosodást okozhat. Ezért használata során zárt ruházat, védőkesztyű, védőszemüveg, szükség esetén védőálarc (FFP2 vagy jobb) viselése elengedhetetlen.

Az eddig felsorolt, ásványi eredetű szabadszemcsés csiszolóanyagok nagy előnye, hogy egyszerű eszközökkel és módszerekkel, zúzás, mosás, őrlés, szitálás és iszapolás segítségével a feladat megkívánta, szinte tetszőleges finomságban előállíthatók. Azonban van egy óriási hátrányuk: a velük végzett munka körülményes, mert önmagukban, megfelelő csiszolóeszköz, szerszám alkalmazása nélkül a legtöbb célra, például munkadarabok alakítására, felületek egyengetésére, szerszámok élezésére és hasonlókra használhatatlanok.

Ilyen feladatokra csiszolókövek használhatók, azonban a természetben igen kevés a jól használható csiszolóköveket adó kőzet, és a lelőhelyek is ritkák, ráadásul az elérhető finomságok is korlátozottak.

A természetes csiszolókövek kevés kivétellel olyan üledékes és átalakult kőzetek, melyekben a csiszolóanyag szemcséi szilikátos vagy kalcitos hordkőzetbe ágyazódnak be. Az ilyen csiszolókövek minősége és használhatósága a csiszolószemcsék méretétől, eloszlásától, a hordozó kőzethez viszonyított arányától, a kő repedés- és zárványmentességétől függ.

A természetes csiszolókövek közül legsokoldalúbb a homokkő, amely sokoldalúságát változatosságának köszönheti: ahány lelőhely, a homokkő is legalább annyiféle.

Amiben minden homokkő megegyezik, az a korábban már említett kvarc: ennek beágyazódott szemcséi adják a homokkő csiszolóerejét. A kristálykvarc mellé gyakran társul amorf szilícium-dioxid, kova és egyéb más anyagok is, de mindig a kvarc a meghatározó, aránya egyes esetekben eléri a 98 százalékot is.

A homokkő azonban mástól különleges. A természetes csiszolókövek közül egyedül a homokkő lelhető fel számos finomságban, nagyon durvától rendkívül finom szemcsézetig: az ember által felhasznált legdurvább és legfinomabb természetes csiszolókövek is homokkövek.

Sokoldalúságát fokozza, hogy léteznek mészköves, likacsos felépítésű, és üledékes, agyagos-palás, tömör változatai is. A különféle szerkezetű és finomságú kövek csiszolóképessége és az általuk létrehozott csiszolatkép is széles határok közt változik. A szokásos nedvesítőszerek (víz, könnyűolajok stb.) nem oldják, így a homokkő szárazon és nedvesen végzett csiszolásra is alkalmas. Mivel a kvarc keménysége a Mohs-skálán 7, ezért a homokkő a legkeményebbek (erősen ötvözött acélok, gyémánt stb.) kivételével majd minden anyag megmunkálására használható. Gyakran használtak homokkőből vágott malomköveket gabonafélék és papírrost őrlésére, köszörűköveket szerszámok élezésére, fém munkadarabok alakítására, csiszolóköveket fém, fa és különféle bevonatok (lakkok, festékek) csiszolására és fényesítésére. Az ipari termelés a XIX. századig, a megbízható mesterséges csiszolókövek megjelenéséig elképzelhetetlen volt nélkülük.

Mivel a különféle homokkövek tájakhoz kötődtek, ezért általában földrajzi eredetük szerint emlegették azokat, nem ritkán még a bányát, a lelőhelyet is pontosan megnevezve, az így született név nemegyszer vált végül márkanévvé vagy fajtanévvé. Európában híres és ismert volt például a schweinfurti homokkő, a devoni homokkő, a XIX. századtól az Amerikából behozott ohioi homokkövek, és persze nem feledkezhetünk meg a japán kézművesek által évszázadokon át használt természetes homokkő csiszolókövekről sem, melyeket jobbára a régi császári székváros, Kiotó környékének hegyeiből bányásztak ki. Homokkő malomköveket és csiszolóköveket Magyarországon is bányásztak és vágtak, de a világháborúkat számunkra lezáró békeszerződések a bányavidékek elvesztésével (is) jártak.

A homokkőnek a természetes csiszolókövek közt csak kevés versenytársa akadt, s jobbára azok is csak egy-egy olyan részterületen jelentettek kihívást, mint például a vágószerszámok fenése vagy a nemesfémek finomcsiszolása és fényesítése. E kisszámú versenytársak közé tartoznak a különféle beretvakövek is. Ezek a csiszolókövek szinte kivétel nélkül mikrokristályos és kriptokristályos kvarcot tartalmazó kőzetekből kerülnek ki, vagyis a bennük lévő csiszolóanyag megegyezik a homokkőével. A különbséget nem ez, hanem a rendkívül tömör, zárt, finom szemcsézetű szerkezet jelenti: ezek a kövek keményebbek a homokköveknél, ezért lassabban kopnak és azonos szemcseméret mellett is finomabb csiszolási képet hagynak maguk után. Ilyen, novakulitból vagy liditből (latinos átírásban: lydit) vágott beretvaköveket a Föld számos pontján bányásznak, de Európában a XIX. században kibontakozó nemzetközi kereskedelem nyomán az Észak-Amerikából behozott, novakulitból vágott Arkansas fenőkövek és a liditből vágott török beretvakő váltak igazán ismertté. (A lidit nevét a mai Törökország területén valaha fennállott Lüdia nevű ország után kapta.) Ezek a csiszolókövek a homokkövekkel szemben kevés kézzelfogható előnyt kínálnak, azonban keménységüknek hála lassan kopnak, és nagyobb szilárdságuk miatt alkalmasak kiskeresztmetszetű fenőkövek és fenőidomok készítésére is. Ez alkalmassá teszi őket keskeny pengék, kisméretű és alakos szerszámok élezésére, emiatt hamar népszerűvé lettek a vésnökök, faszobrászok, de a borbélyok és sebészek közt is. (Innen származik a beretvakő elnevezés is: a hagyományos, kicsapható pengéjű beretvák rendszeres fenést igényeltek, így a beretvakő - vagyis a penge élezésére használt fenőkő - és fenőszíj majd minden férfiember kelléktárában ott volt.)

A legelterjedtebbek az Arkansas fenőkövek különféle változatai. Ezek a fenőkövek nagy mennyiségben, kilencvennyolc százalék feletti arányban tartalmaznak mikrokristályos kvarcot, ez adja nagy keménységüket és finom szemcsézetüket. A különféle változatok közt nincs igazán nagy különbség, hagyományosan puha, fehér, kemény és fekete kőként emlegették őket, mivel a különféle, a kőben jelenlévő nyomelemek megszínezték a köveket. Valójában a néhány tized- vagy századszázaléknyi alumíniumoxid, vasoxid, titándioxid és magnéziumoxid a kövek csiszolóképességét nem befolyásolja, viszont számos színváltozatot eredményez, a piszkosszürkétől a foltos rózsaszínen át a feketéig, de hagyományosan csak az egységes megjelenésű, egyszínű darabok kerültek piacra, manapság azonban a kitermelhető készletek apadása miatt már a színes és foltos kövek is forgalomba kerülnek. Ami valóban befolyásolja e kövek csiszolóképességét és használhatóságát, az nem a szín, hanem a sűrűség, a nagyobb sűrűségű változatok ugyanis tömörebbek és keményebbek. Persze a külső megjelenés néha valóban árulkodó jellemző: az opálosan áttetsző szürkésfehér és a fekete kövek mindig magasabb sűrűségű, kemény kövek.

Az Arkansas fenőköveket hagyományosan könnyűolajjal (nem száradó növényi olajjal vagy ásványolaj-származékkal) nedvesítve használják szerszámélezésre és fenésre, fémfelületek tükrösítésére. Használhatók a legtöbb szerszámacél megmunkálására, de igazán jó eredményeket a hagyományos szénacélból készült szerszámoknál adnak.